Pécs 2012 - március

Na, ezen a túrán is egyedül indulok, mindenki visszalépett. Sebaj, ez egy remek alkalom lesz, hogy kipróbáljam magam, milyen gyorsan tudok végigmenni ezen a távon. Viszont jó lenne vinni a fényképezőgépet is, tavasz, virágok, csodálatos idő, ilyenkor minden bokor mögül új téma ugrik az ember elé. A kettő együtt azonban nem megy. Rövid töprengés, győz a józan ész, fotózni jobban szeretek, mint sietni, úgyhogy a gépet is a nyakamba akasztva vágok neki az útnak.
A dömörkapui rajthelyhez érve majdnem visszariadok a nagy tömegtől, de ha már felkeltem és feljöttem, nem hátrálok meg. Szerzek egy nevezési lapot, aztán beállok a sor végére. Amíg várakozok, végigmérem a körülöttem állókat. Van pár ismerős arc, egy kicsi, de lelkes csapat, akik azt taglalják, hogy gyorsan végigmennek a 10 kilométeres távon és akkor még lesz idejük a 20-as távra is benevezni utána, van két kutya, akik gyanakodva méregetik egymást és van pár alak, akikről el nem tudom képzelni, mit keresnek itt kint a természetben. Talán eltévedtek.
Végre sorra kerülök, leszurkolom a nevezési díjat. Nem írták el a neten, tényleg csak egy százas. Ilyen se volt még, de félek, ez azt jelenti, hogy útközben nem fognak nagyon ellátmánnyal tömni. Mindegy, nem falatozni jöttem, hanem túrázni.
Indulás. Első útszakasz rögtön egy jó kis emelkedő, fel a Misinára. Legalább az indulók sokasága eloszlik, nem egy csoportban vonulnak az emberek. Mire felérek, sikerül végre felébrednem és ráhangolódnom a túrára. Kis ügyeskedés itt, kis helyezkedés ott és máris szinte egyedül vagyok az úton.
A hegyet időközben ellepték a hóvirágok, kaszálni lehetne őket százszámra. Mivel sehol senki, lehasalok keresztbe az úton, fotózni. Elég furán néznének rám, ha látnák. 

A Kis-tubesi kilátó üres, pedig arra számítottam, hogy tömve lesz. Kiszaladok kicsit, élvezni a napfényt és a kilátást, ennyi megjár. 

A János-kilátónál van az első ellenőrzőpont. Csoki nincs, ahogy számítottam is, helyette viszont egy csomó ember nyüzsög a kilátó körül. Gyorsan pecsételtetek és indulok tovább a Lapison át a Sóshegyi-kilátó felé. 

Itt csend és nyugalom fogad. Felmászok a kilátó csúcsára, körbejárok. A tájat nézve rádöbbenek, hogy milyen magas is valójában a Vörös-hegy. Megmásztam már három oldalról is, majd kiköptem a tüdőmet olykor, de csak innen látszik, hogy mekkora is valójában. Szerencsére, a mai túra még a közelébe se megy. 

Elérek a Remete-rétre. Furcsa, sehol senki, csak a pontőr ücsörög magában a padon. Pecsét, haladok tovább.

Azért talán kaphatnánk valamit út közben. Jó, ennyi pénzért ne is várjak semmit, de ha a nevezési díj nem 100, hanem 300 forint, akkor is ugyanúgy eljönnek az emberek a túrára és bőven futja belőle 1-1 szelet csoki, keksz, vagy hasonló, plusz valamelyik ponton pár rekesz ásványvíz azoknak, akik megszomjaznak út közben. 

Idő közben a hóvirágot felváltja a kankalin, meg egy apró kék virág, aminek nem tudom a nevét.

Lassan eljutok a 3. ponthoz, az éger-völgyi kisvendéglőhöz. Kiírás, zászló sehol, de mint kiderül, a csapos pecsétel. Ellátmány természetesen itt sincs, viszont szerezhetek magamnak. Akár. Meleg van, szomjas vagyok, megérdemlem ekkora út után...

Amilyen jól esett az első pár korty a hideg citromos sörből, olyan rossz ötletnek tűnik most, miközben a hegyet mászom. Legszívesebben ledőlnék egy fa tövébe pihenni egy jót. De nem, azt nem lehet, mennem kell tovább. 

Kiérek az Orfű felé tartó műútra. A piros jelzés a túloldalán folytatódik. Na most kell úgy átjutni, hogy el ne csapjanak itt a kanyarban. Ha átérek, akkor már csak egy kis szalagkorlát mászás és folytathatom is az utamat. Nem is gondoltam, hogy ilyen ügyességi feladatokkal is tarkítják az távot. 

Hirtelen zörgés az út mellett, két őz menekül a közeledtemre. Vadnyugati hősöket megszégyenítő sebességgel kapom elő a gépemet és sütöm el feléjük. 

Hát, ezzel a fotómmal se fogok a National  Geographicba bekerülni, de legalább az őzeket sikerül lekapnom.

Ez a kis kaland végre felrázott, elmúlt a sör okozta álmosság és újult erővel folytatom az utamat vissza a Remete-rétre.

A korábbi ittjártam óta a rét megtelt emberekkel. Részben a túra résztvevői, akik az ellenőrző ponton pihennek, részben "sima" kirándulók, akiket a jó idő kicsalt a természetbe.

Hát igen, az idő talán kicsit túl jó is. Szinte már nem is tavasz, hanem nyár, ideje lesz elővennem majd a nyári felszerelésemet, leginkább a kalapomat, ami a napszúrás ellen véd. 

Már nincs sok vissza, mindjárt ott is vagyok, ez itt már a Mandulás... Mi van itt? Valami katasztrófa történt és a város lakossága ide menekült? Gyerekek hisztije, felnőttek röhögése, telefoncsörgések, motorzúgás, egyszóval minden, aminek nem itt lenne a helye. Sietek tovább. Az állatkertnél ugyanez fogad, csak kicsit több emberrel és mellékesen egy kirakodóvásárral. Megfordul a fejemben, hogy vehetnék egy lufit, de nem, futás tovább, még a  jószágokkal se állok le barátkozni a rácsokon keresztül, ahogy általában szoktam. Utolsó száz méterek, kisvasút, autók, emberek. Végre beérek. Kicsit beszélgetek, aztán jön a busz, és visz az otthon megnyugtató csendje és békéje felé.

Szuadó 17 - 2012 március

Ennek a túrának az útvonalát bejártuk már párszor, mindkét irányba, de nembaj, minden túra más, mindig van valami újdonság. Elsétálunk a rajthoz, lejelentkezés, indulás. Az 54-es rajtszámot kapom, pedig elég későn érünk oda. Ennyire kevesen indulnának csak? Nem hiszem, túl szép az idő hozzá. Na lássunk neki. Könnyű séta az Éger-völgyből felfelé, hamarosan el is érjük az első ellenőrző pontot a Mohosi-kiskútnál. Pecsét, és mehetünk is tovább. Talán ilyen kevés gyaloglás után még nem jár a csoki? Lehet. Kis kitérő az Éger-tetői játszótérre, mindig kell egyet hintázni, ha erre megyünk. Nem maradunk sokáig, de a hagyományt őrizni kell.
Megtaláljuk az első szalagozást. Hátizé. Ezzel jelölnék az utunkat? Látszik, hogy szándékosan kötötték a fára, nem a szél fújta oda. Majd meglátjuk, a többi is ilyen lesz-e?

Hát nem. Sőt, másmilyen szalagozás sincs. Van egy pont ezen az úton, ahol az ember nagyon könnyen rossz irányba mehet, még akkor is, ha már számtalanszor megjárta ezt a szakaszt, ahogy mi is. Szerencsére alig száz méter után rádöbbenek, hogy rossz irányba mentünk. Ezen a ponton (P háromszög - P kör szétválása) valahogy mindig elfelejtenek szalagozni, pedig itt szükség lenne rá.

Végre elérjük a Babás-szerköveket. Pecsétet megkapjuk, de se csoki, se puszi. Ezt érdemeljük? Úgy tűnik. Talán elfogyott? Vagy valaki allergiás rohamot kapott tőle és betiltották? Lehet. Rövid napfürdőzés és reggelizés, hogy felkészüljünk a környék legrémesebb szakaszára, a Sasfészekhez vezető útra.

Meredek emelkedő, lógó nyelv - ezen az úton még a szitok is bennragad - de csak felérünk a tetejére. Megint egyszer. Idén még pár alkalommal úgyis meg fogjuk mászni. Újabb ellenőrző pont a Zsongor-kőnél. Már nem is számítottunk rá, de itt végre megkapjuk a szokásos csokoládé adagunkat. Bár én továbbra sem ehetek édességet, de akkor is, ami megjár, az megjár. Irány tovább a romok felé.
Mi ez itt az út szélén? Itt fent megmaradt még egy kevés hó. Nehogy már kárba vesszen, gyorsan egymás nyakába lapátoljuk, némi közelharc és kiabálás közepette. Az elhaladó turisták elég furán néznek ránk, de akik már ismernek minket látásból, azok tudják, ilyenek vagyunk. 

Mire a romokhoz érünk, lecsillapodnak a kedélyek, megisszuk a jól megérdemelt szíverősítőt, majd némi fotózás után elindulunk lefelé a hegyről.
Majdnem elmentünk mellette. Pár apró kis medvehagyma levél, idén az első, amit látunk. Nehezen ugyan, de megvédem őket, legalább arra a kis időre, amíg lefotózom, aztán a nagyobb leveleket gyorsan befaljuk.

Gyors sárdagasztás a Patacsi-mezőn, aztán újabb hegymászás, fel a Vörös-hegyre. Szerencsére ez ma az utolsó, pont elég is lesz. 
Hoppá. Minden átmenet nélkül hóvirágok tűnnek fel az út két oldalán, de olyan sokan, ahogy eddig még nem láttam. Ameddig belátunk az erdőbe, ott sorakoznak végig. Leállunk fotózni, a szintidőnek már úgyis mindegy. Feltűnik, hogy a hóvirágok között itt is bújik a medvehagyma. Szakítok pár levelet, finom magában is. Azért csak óvatosan szedem, ügyelek, nehogy a hóvirág levelét is felmarkoljam vele. Amellett, hogy védett, még az íze is rémes. 
Utolsó ellenőrzőpont, a Vörös-hegyen. Újabb csoki, aztán megindulunk lefelé, egy cseppet sem barátságos lejtőn. Ezen jöttünk mi fel éjszaka? Rossz belegondolni is. Bal oldalt egy kerítés, még egészen új, nemrég keríthették el. Találunk mellette egy lécet, pont sétabotnak valót, jó hegyes a vége. Megjegyzésemre furcsán néznek rám. Ekkor súlyt le a szörnyű felismerés, a csapatból én vagyok az egyetlen, aki ismeri a Micimackó szövegét, még ha csak nagy vonalakban is.


"Micimackó, maga is csodálkozva, végignézte a lécet, amit még mindig a kezei közt szorongatott.
- Találtam - mondta. - Nézd, mekkora sarka van. Gondoltam, még szükségünk lehet rá. Felszedtem.
- Micimackó - mondta Róbert Gida ünnepélyesen -, expedíciónk elérte célját. Megtaláltad az Északi-sarkot."



Inkább nem is mondok semmit, némán ballagok tovább. 

A szintidőnek végleg lőttek. Sebaj. Az út utolsó szakaszán csalunk kicsit, az erdei fakerülgetés helyett a széles és kényelmes bicikliutat választjuk, amin beérünk a célba. A negyed óra késésünket nem követi semmi szörnyűséges megtorlás, megkapjuk a kitűzőt és az emléklapot, mellé főtt virslit, mustárral. Ha útközben spóroltak is az ellátmánnyal, ez a virsli sokkal jobb, mint amihez a túrák végén hozzászoktunk. Már csak két kilométer gyaloglás a buszmegállóig, és véget is ér a mai túránk.

Nőnapi Kirándulás (12) - 2012 március

Eljött végre az első tavaszi túra, már éppen itt volt az ideje. Napsütés és ragyogóan kék égbolt, amit alig bírok elhinni a hét eleji havazás után. Nem nagy túra, de most éppen erre van szükség, sétálni, töltődni a napon és fotózni a téli álomból ébredő természetet.

Az indulóponton sok ember, pár kutya és nagy vidámság fogad. Gyors lejelentkezés, térkép áttekintése indulás előtt. Az útvonal kicsit más, mint amire számítottam, elkerüli a Sós-hegyi kilátót, pedig jó lett volna oda felmászni, kicsit körülnézni. Hát, majd legközelebb.
Kényelmes, egyenes út a tornapálya mentén. Próbálgatjuk a különféle gyakorlatokat, de hamar feladjuk, nem szeretnénk lesérülni az első pár kilométeren. Megérkezünk a Remete-rétre, első ellenőrzőpont. Vidám őrök, pecsét, csoki. Ez utóbbit most nem kellene, elsüllyesztem a zsebem mélyére, jól jön még. Rövid pihenő, a pad mögött megpillantom az első csoport hóvirágot. Na végre, veszem is elő a fényképezőgépet, aztán látom, hogy mögötte még egy csoport. Aztán még egy, aztán megszámlálhatatlanul sok. Kattog a gép, de ideje lesz továbbállnunk.
Kellemes emelkedő vezet el a rétről, majd a műúton átvágva megtaláljuk a Mecsek legsárosabb útját. Egyik oldalán kerítés, a másikon sűrű bozótos, úgyhogy nincs más hátra, át kell vágni rajta. Kerülgetjük a pocsolyákat, olykor átugrálunk felettük, de nem sok sikerrel, végül csak le tudunk térni az útról be az erdőbe, ahol rögtön kényelmesebb sétálni az avaron.
Kiérünk egy száraz rétre, itt kipihenjük a sárbaragadás fáradalmait. Szendvics és fotószünet.

Kicsit talán hosszabban is elidőzünk itt, mint kellene, de ezt a túrát nem versenyfutásnak szánjuk. Nem túl sok lelkesedéssel indulunk el a tovább vezető emelkedő irányába. Bár találkozunk pár csoporttal, de közel sincs annyi turista, mint vártam volna. Nem, mintha hiányozna.
A következő ponton tömény medvehagyma illat fogad minket. Bár alaposan körülnézünk, sehol se látunk egy apró levélkét sem. Majd pár hét múlva visszajövünk, addigra tele lesz vele az erdő.
Rövidke kis út és már a Dömörkapunál vagyunk az utolsó ellenőrzőpontnál. Itt egy kisbuszban ül a pecsétőr, és megnyugtat, hogy már nincs sok vissza. Más lehet, hogy hamar beér, de mi a rendes út helyett a kisvasút sínpárja  közt ballagunk, így sokkal izgalmasabb. Időközben a fényképezőgép is megtelik. Már éppen azon vagyok, hogy a munkahelyi fotóimat letöröljem, ezzel is helyet nyerve, mikor rádöbbenek, hogy rövidesen véget ér a túra és bezárják a célt. Jobb, ha nekiindulunk. Az utolsó pár száz métert sietősen tesszük meg, szerencsére nem maradunk le semmiről. A célban a már megszokott zsíroskenyér, a női résztvevők kapnak egy szál papírvirágot, a gyerekek meg egy-egy elég gyanús csokimikulást.
Hát, ez a túra is megvolt.