Mecseki Láthatatlanok - 2013. október

Nem vagyok mániákus, ezt le kell szögeznem, rögtön az elején. Szeretek túrázni, szeretek a természetben lenni, ha lehetőségem nyílna rá, minden hétvégét a fák között tölteném. Ha lenne... mostanában a hétvégéim szorgos tanulással telnek a csavargás helyett, idén alig pár túrára sikerült eljutnom. Van viszont három, amin ott a helyem, bármi is történik. Az első, a Disznó völgyi túra, idén elmaradt. Sebaj, jövőre meg lesz rendezve, akkor ott leszek. A második az Esti Mecsek. Ez már csak azért is jelentős a számomra, mert itt kóstoltam bele először a teljesítménytúrákba, még 17 évesen. Feltett szándékom volt, hogy idén sem hagyom ki, éjszakai túra lévén nem ütközik az iskolával. Sajnos egy műtét közbeszólt, és bár erős volt a vágy, de józan ész azt diktálta, hogy a varratszedés utáni héten nem kellene erőltetnem a dolgokat. Maradt a harmadik, a Mecseki Láthatatlanok, a három közül a legszebb. Szombat délelőtt, iskolaidőben. Bár megfordult a fejemben az iskolakerülés gondolata is, azt hamar elvetettem. Maradt hát a várakozás a csodára. Ez el is jött. A túra napján az oktatás délutánra csúszott át. Osztottam, szoroztam, bár a 28 km nem fér bele, de ha a rövid, 14 km távra megyek, akkor kényelmesen végig tudom gyalogolni úgy, hogy a visszafelé jövő busz pont időben tesz le az iskola mellett. Innentől nem is volt kérdés, ott leszek.

Ülök a buszon, mellettem a hátizsák.  Üveg víz, fényképezőgép, tankönyv, feladatlapok és annyi kaja, hogy estig kihúzzam. Jól meggondoltam én ezt? Igen. Különben is, már nem lehet visszafordulni.  Zobákpusztán, a rajtnál már jó a hangulat. Gyorsan, megelőzve egy gyerekcsapatot, kitöltöm a jelentkezési lapot, és beállok a sorba. A rövid táv még csak most indul, így sikerül szert tennem a biztató, 13-as rajtszámra.

Végre úton vagyok! Egy kis rutinos helyezkedés, kis gyorsítás, kis lassítás és máris egyedül vagyok az úton, körülöttem csak a csendes, őszi erdő. Végre! Már régóta hiányzott ez az érzés, és most itt vagyok, amikor a legszebb az erdő. Valótlan, meseszerű érzést kelt a sokszínű avar, a reggeli napsütés, és a fák között átszűrődő távolabbi tisztás fénye.

Kiérek a mezőre, amit ősszel mindig ellepnek a kikericsek. Kutatok, hátha találok egy elkésett példányt, de a mezőt gondos kezek lekaszálták, rendbe tették. Talán a szélén, a bokrok tövében... Igen! Még van pár, kókadt szál. Akkor Ők is megvannak még.

Megyek tovább Püspökszentlászló irányába. Nem sietek, kiélvezem az erdő minden pillanatát. Jól kiszámoltam az időt, ráérek kényelmesen bandukolni.

Beérek a faluba. Megfordul a fejemben, hogy ha már itt vagyok, akkor be is mehetnék az arborétumba. De nem, ez nem jó ötlet. Az arborétum sok időt igényel, hogy bejárjam, megcsodálva minden egyes fát. Utána az egész túra egy nagy rohanás lenne csak, aminek semmi értelme. Lejelentkezek az első pontnál, eszek pár nápolyit, majd tovább indulok, fel a domboldalon, Kisújbánya irányába. 

Jó kis kaptató, de könnyen veszem. Örömmel látom, hogy az elmúlt idő ellustulása ellenére sokkal jobban bírom a mászást, mint pár éve, mikor újra belefogtam a túrákba. 

Felérek a Kisújbánya feletti dombtetőre. Láthatóan ezt is gondozzák a helybeliek, le van kaszálva, rendbe van téve az egész terültet. Egy bokor tövében azért itt is találok pár szál kóbor kikericset.

Amíg fotózok, elhalad mellettem egy hangos csapat. Az ilyenek mit keresnek itt kint a természetben? Sebaj, már elmentek, nem foglalkozom velük. Megyek tovább én is, itt van nem messze a második pont, a Cigány Hegyen, a kilátó tövében.

Pecsét, sport szelet, és csodálatos kilátás. Nyugatra a Máré Vár völgye pompázik, délre a Hármas hegy és a Zengő lába között pont rálátni a távoli Villányi-hegyre.

Egyre több ember gyűlik össze, úgyhogy ideje tovább állni. Le a hegy túloldalán és irány tovább az úton. Nézem a térképet, hogy pontosan merre is kell menni. Egy kis újabb helyezkedés, és ismét egyedül vagyok a fák között.

Hosszas séta, a gondolataimba mélyedve. Szükségem lenne ilyenre többször, hogy kiszellőztessem a fejem, eltávolodjak a mindennapi dolgoktól, és ne foglalkozzak a napi problémákkal. Ha minden jól megy, jövőre ismét belevethetem magam a túrákba.

Lassan elérem a Csurgót, az út egyik legszebb helyét. 

Innen már nincs sok vissza az útból, bő 2 és fél km a célig. Időm van még, nem sietek, komótosan sétálok végig a Hidasi-völgyön. 

Végül beérek a célba. Kitűző, emléklap, zsíros kenyér, sok hagymával, pár ismerős arc. Aztán leülök a megállóban, és várom a buszt, vissza a mindennapokba.

Tenkes éjszakai 20 - 2013.augusztus

Mikor is voltam utoljára teljesítménytúrán? Bele se merek gondolni, még a Mecsek 30-on, de az már nagyon régen volt. Most viszont megyek. Bármi történik, én ott leszek. Nem számít, hogy éjszaka, ismeretlen terepen, nem számít, hogy egyedül, nem számít, hogy nem tudom, hogy jövök haza, de megyek. 
Állok a  megállóban, várom a siklósi buszt, bambulok magam elé. Egyszerre megáll egy autó előttem, szólnak, hogy szálljak be. Emberrablás? Pont engem? Pont most? Jah, nem, csak felismert egy szintén a túrára igyekvő úriember. Hiába no, vannak még rendes emberek! Útközben Máriagyűd felé, felveszünk még egy túrázót, így hármasban állunk a rajthoz. 
Nézem a térképet. Hát, szép kört fogunk leírni, az nem vitás, elsőre többnek is tűnik, mint 18 km. Akár indulhatunk is. 
Bemelegítésként egy jó kis emelkedő a P úton. De jó, hogy nem egyedül indultam útnak, egy kellemes tempót diktálnak a csapattársak és kénytelen vagyok szedni a lábaimat. Az első pont nincs is messze. Pecsét, cukor, mehetünk is tovább, végre viszonylag egyenesen a K jelzésen.
Most, hogy kényelmesebbé válik a terep, alaposabban is tanulmányozom a térképet és az előttünk álló utat. Szép lesz. Hegyre fel, hegyről le. Hiába, nem túl nagy a Tenkes és valahogy össze kellett hozni némi szintet.
A második pontot is hamar elérjük. Pecsét, nápolyi, egy ígéret, hogy rövidesen visszajövünk, aztán el is indulunk lefelé a hegyről, vissza Gyűd irányába. 
A harmadik pont alig 500 méter távolságra van. Viszont úgy 100 méterrel lejjebb. Ezen vissza is kell másznunk? Na az finom lesz. Útközben megismerkedek a helyi növényzet egyik különösen szúrós tagjával. Kicsi, szúr, beleragad a zokniba, cipőbe, szóval nem valami barátságos jószág. Az ellenőrző pontra érve látom, többen is ezt  szedegetik a cipőjükből. Legalább nem vagyok egyedül. Lassan kezd sötétedni, de még elég világos van, hogy megcsodáljam a kilátást a hegyoldalból. Talán kellett volna fényképezőgépet hozni? 
Irány vissza az előző pontra. Egész jól megy a hegymászás, pedig azt hittem, jobban kiestem a gyakorlatból. Újabb pecsét, és megyünk is tovább a K úton a Tenkes csúcsának irányába. 
Lassan teljesen besötétedik, ideje elővenni a lámpát. Egész nap töltöttem, remélem, kibírja az utat! 
Újabb pont. Nagy tömeg, gyerekzsivaj. Mi van itt? Gyorsan tudjuk le a pecsétet és húzzunk tovább! Hmm... itt a szokásos cukor-nápolyi helyett bort kap a turista, úgyhogy talán még se kell annyira futnunk. 
Ez most jól esett! Hiába, errefelé a borászat a fő iparág. De most már tényleg jó lenne továbbmennünk. Merre is? K háromszög. Egy kis emelkedő és fent is vagyunk a Tenkes csúcsán, az építmény tövében,az újabb pontnál. Mintha kicsit sűrűn lennének, eddig bő 5 és fél kilométert tettünk csak meg és ez már a 6. pont.
Akkor most irány lefelé a hegyről a műúton, amíg vissza nem érünk a K útra, és azon tovább, egészen a Janus Borházig. Előjönnek az emlékek erről az útról. Nem túl szép emlékek. Igaz, akkor már 24 km gyaloglás után voltan, tűző napon, kiszáradva, lemerült telefonnal. Na, na, nem akarok rá gondolni, menjünk csak szépen, hiszen még csak az út harmadát tettük meg. 
Mi van velem? Alig bírok lefelé menni. Ennyire elszoktam volna? Igaz, lefelé sosem volt az erősségem, de akkor is. Alaposan lemaradok, csak a lejtő alján, a szőlősnél érem be a többieket.
Innentől legalább kényelmesebb lesz, egy darabig a műút mellett visz az utunk, egészen Csarnótáig. Pár autó elhúz mellettünk, de mikor letérünk a főútról, már azok se zavarnak. Világítás nélkül megyünk a pusztaság közepén. Felettünk az égbolt fantasztikus látványt nyújt, amit a Mecsekről nem látni, hála Pécs fényeinek. Talán jó lenne egyszer, még a nyáron kijönni errefelé a fényképezőgéppel és az állvánnyal. 

Beérünk Csarnótába, a 7. ponthoz. Nem is volt olyan hosszú ez az út, mint ahogy a térkép alapján gondoltam. Pecsét és szilva, bár ez utóbbit inkább most kihagyom.
Nem időzünk sokat, megyünk is tovább, ki a faluból a Z úton. Kellemes, széles földút, néhol emelkedik, de csak enyhén, aztán visszatérünk a K jelzésre, és megindulunk a domb teteje felé. Se nem meredek, se nem hosszú, csupán köves, sziklás, és tele azzal a szúrós növénnyel, amivel már volt szerencsém az út elején megismerkedni. Nagyszerű! Csak hogy még nagyobb legyen az öröm, félúton döbbenek rá, hogy kihagytunk egy pontot. A K-Z elágazásnál volt, felügyelet nélkül. Úgy döntünk, nem fordulunk már vissza, csak nem lesznek szigorúak. Valahogy felérünk a dombtetőre, a kilátóhoz. Az utat sikerült már elvesztenünk a sötétben, így a sziklák között bukdácsolva tesszük meg az utolsó száz métert. Itt van egy kőből épült kilátó, amit távolról már több alkalommal megcsodáltam, találgatva, hogy milyen építmény is lehet ez.

A pont természetesen a kilátó tetején van. Felmászunk. Éjszaka van, fáradt vagyok, nyűgös, és van bennem némi alkohol is. De nem, tényleg jól látok. A ponton két mikulás áll őrt. Augusztus 3-án, éjszaka, a semmi közepén. Bár volt már pár furcsa kalandom, de ezen még én is meglepődök. 
Igen jó voltam, de verset mondani azt nem fogok. Megkapjuk a pecsétet, sőt még az előzőleg kihagyott pontot is bejelölik. Aztán kapunk némi helyi bort, hogy jobban bírjuk a hátralévő utat. Na, ez most határozottan jól esett. Kicsit elbeszélgetünk, én az eget nézem. Innen még szebb, mint a csarnótai útról, de hogy én ide eljöjjek fotózni... ezt még meg kell gondolnom alaposan.
Indulunk tovább. Az út nem jobb, mint eddig. Tüskék, sziklák, gödrök, alig látható ösvény. Mire leérünk a Tenkes Csárdához, már nagyon elegem van ebből a szakaszból, pedig most jön még csak a java, a K úton visszamászni  Tenkesre. Hát vágjunk bele. 
Nem is olyan vészes. Sőt! Sokkal könnyebben veszem, mint ugyanezt a szakaszt lefelé. Akkor mégse vagyok annyira elkényelmesedve :) A hegy csúcsát szerencsére már nem kell érintenünk, csak vissza kell jutni az 5. pontra, ami egyben a 10. is. Egy kanyarral előtt találkozunk pár szembe jövővel. Ilyenkor? Mikorra fognak ezek beérni a célba? Mindegy, ez nem az én problémám. Utolsó pecsét, és egy újabb lehetőség a helyi bor kóstolására, de ezt már kihagyom. Így is éppen elég lesz lemászni Gyűdre.
Utolsó 2,5 km. Már kellemesen kifáradtam, álmos is vagyok, szerencsére nincs messze a cél. Leérünk a faluba, már csak egy kis bukdácsolás a kátyúk között, és ott is vagyunk a célban. Gratuláció, kitűző, zsíros kenyér, és természetesen a helyi bor, aztán megyünk is haza. Ez is megvolt.

A Jakab-hegy körül

A hétvégi teendőim miatt vészesen megcsappant a teljesítménytúráim száma. Sajnos idén változás már nem is  várható, de jövőre bepótolom az évet. Ennek ellenére néha csak ki kell mozdulni, úgyhogy engedve a tavaszi napsütés csábításának, felkerekedtem, körbejárni a Jakab-hegyet. Jól ismert, számtalanszor bejárt útvonal, kényelmes terep, nagyszerű lehetőség a fotózásra.
A hétvégén ritka buszok miatt előbb egy kis bemelegítés az uránvárosi végállomástól Éger-völgyig, majd Mohosi Kút, Égertető,  onnan el a Babás-szerkövekig. Innen Petőczpuszta, végig a műúton Petőcz-aknáig, aztán Patacsi-mező, végül vissza Éger-völgybe.

És most következzenek a fotók:

Kedvenc fenyves utam.

 

Babás-szerkövek.

A kővágószőlősi templom.

Ilyen árnyalatot is ritkán látok.

Petőczpuszta.

Kedvenc irányjelzőm, amire csak mint "eltévedtél kő" néven gondolok.

Egy kis bokor tavalyi csattanó maszlag.

Medvehagyma szőnyeg. Meg is szedtem a zsákot rendesen :)

Kis csobogó, útközben valahol.

Még több medvehagyma.

Ilyen volt az út a Patacsi-mező felé. Csak nem úsztam meg...

Kankalin. Egyetlen helyen láttam csak, akkor viszont egy egész csokorral.

Mire hazafelé mentem, már ők is kiültek napozni.

Nőnapi túra - 2013. március

Végre, végre, végre. Az első teljesítménytúra idén, amire el tudok menni, és ebben semmi nem akadályozhat meg, legfeljebb az, ha előző nap hazafelé menet elcsap egy kombájn. Szerencsére ez nem következett be, és az eső sem szakadt, bármennyire is riogattak vele, úgyhogy kollégával útra keltünk.
Miután a túrán nincs kötött szintidő, csak a célzárás van megadva, ezért jó korán elindulunk, hogy ha bármi is történne út közben - például fotózás és medvehagyma szedés - akkor is szép kényelmesen, rohanás nélkül be tudjunk érni időben. Már a buszon feltűnik egy nagy és zajos társaság, akik láthatóan szintén a túrára igyekeznek, de a kinézetük alapján semmi keresnivalójuk nincs az erdőben. Leszállás után gyors tempóval megelőzzük őket, és mire megérkeznek a rajthelyre, mi már pont indulunk is. Antiszociális vagyok? Lehet, de ez megjár nekem.
Az út első szakasza, a Kardos úti kulcsosháztól a Remete Rétig kellemes, enyhén emelkedő, úgyhogy felveszünk egy kényelmes tempót, és megyünk. Feltünedeznek két oldalt a zsenge medvehagymák. Párat szakítok, elrágcsálom. Nagyszerű! Páran le is állnak, hogy megszedjék magukat, mi majd a túra vége felé, addig is marad a "nassolás" Ahogy közeledünk a Remete Réthez, megpillantjuk az első hóvirágokat is. Előbb csak pár szál, aztán a réten már annyi, hogy kaszálni lehetne.

Ha belegondolok, hogy előző héten még csak pár vézna kis virágot láttam csak... 
Fotózás után megyünk is tovább a kék úton a Büdös Kút felé. Nézem a gps-t. Még csak ennyi utat tettünk meg? Valahogy többnek érzem. Az erdei ösvényt hirtelen felváltja az erdészeti út. Sár ugyan nincs sok, de akkora gödrök és keréknyomok borítják, hogy alig győzzük átugrálni. Végül csak megérkezünk az első ellenőrzőpontra. 
Pecsét, csoki. Sportszelet? Hű... ritka hogy ilyent kapunk, itt legalább tudják, mi a jó. 
Tovább indulunk, bár nem túl lelkesen. Most jön az a szakasz, ami, ha kimaradna, nem hiányozna senkinek, a sárga + jelzésen felmászni a Lapisig. Bár nem túl meredek, de éppen elég hozzá, hogy alaposan megizzasszon, mire felérünk. Azért persze, egy-egy fotó erejéig itt is meg kell állni.

Újabb kényelmes út, ami hamar feledteti a fáradtságot. Egyre több túrázóval találkozunk. Hiába, ez az első igazi tavaszi túra, kicsalogatott mindenkit a városból. 
Lassan eljutunk a második ponthoz, a Hóvirág-völgybe. Ahogy körülnézünk, megállapítjuk, hogy a hely nem véletlenül kapta a nevét.

Ellenőrzőpont, pecsét, töltött piskóta, aztán irány vissza, amerről jöttünk. Bár nincs hideg, a fényképezőgépem elkezd fázni és pár nem túl jól sikerült fotó után inkább bebugyolálom és visszateszem a zsákba. Kezdek kicsit fáradni. Nem is fáradtság ez, inkább álmosság. Hiába, elszoktam a túráktól.

Megérkezünk a Rábay fához. Kicsit megzavar a sok út, ami itt ér össze, de gyorsan kiválasztjuk, merre is kell tovább mennünk. Még egy emelkedő, de még mekkora! Biztos, jó irányba megyünk? Biztos. Akkor másszunk. Már nincs messze az utolsó pont, a Fehér-kúti kulcsosház. De mi ez itt? Különféle gyanús jelölések körbe az erdőben, és az utak mellett. Mintha ez nem a mi túránkhoz tartozna. Valóban, egy másik túra is van erre, össze is akadunk pár tagjával.

Megérkezünk a kulcsosházhoz. Ibolya vagy hóvirág? Ibolya, mondom, rá is pecsételik a lapomra. Aztán jön a csoki. Milka. Mi történt itt? El se hiszem, hogy ilyeneket kapunk. Félreértés ne essék, az általában osztogatott kissé gyanús állagú csokik is tökéletesek a sokadik kilométer után, na de a sport szelet és a milka... Hiába, megérdemeljük.
Indulunk vissza a Rábay-fához, ugyanazon a lejtőn, ahol feljöttünk, ebbe az irányba azért jóval barátságosabb. Kisebb társaság jön velünk szembe, páran bőszen dohányoznak. Felmerül bennem a gonosz ötlet, hogy utánuk megyek és megnézem, hogy veszik a levegőt az emelkedőn, de inkább lemondok róla.
Már nincs sok vissza, még egy utolsó emelkedő Kantavár és a Kis-rét között, de az nem lesz olyan vészes. Nem lenne, ha nem itt rodeóztak volna erdészeti járművekkel. Most olyan az út, mintha szándékosan akadály pályát építettek volna, hogy az utolsó szakaszon még megtréfálják a turistákat. Valahogy azért csak felérünk. Közel a cél, időnk meg bőven, így leállunk medvehagymát szedni. Nem sokat, épp csak pár napi adagot otthonra, aztán megyünk tovább. Nézem a gps-t. Egész jó időt mentünk magunkhoz képest. Sőt. Kicsit ki kellene lépnünk, hogy biztosan meglegyen az 5km/órás átlag, úgyhogy irány a célba.

Belehúzunk. Kis-rét, sípályák, Dömörkapu, lassan visszaérünk a civilizációba. Kisvasút, állatkert. Már csak pár száz méter. Beérünk a célba. Kitűző, emléklap, tea, pogácsa. Hmm... zsíros kenyér legalább? Na jó, nem reklamálok.
Amíg teázunk, egy szórólapra leszünk figyelmesek. Tenkes éjszakai túra a nyáron. Juhé, ott a helyünk!

Na, megvolt idén az első, ideje haza indulni.