Dombay-tó maraton 15. 2011. december 18.

Ez a túra is nehezen indul. Még előző nap sem volt biztos, hogy megyünk-e rá, részben az időjárás, részben a Dombay-tó nehéz megközelíthetősége miatt. Be kell vallanom, még nekem sem volt túl nagy kedvem hozzá.
Azért csak útnak indulunk. Bár nem tudjuk merre, a rajt helye is kétséges. Nem baj, mi azért megyünk.
Parkoló autók, sok ember, ez lesz az. Barátságos arcok és egy ismerős kutya. Az asztalon egy csomó serleg. Csak nem a túra teljesítőinek? Ezt azért nem hiszem. A túra érdekessége, hogy nem kell az indulásnál eldönteni, milyen távon szeretnénk indulni, majd menet közben, ahogy jól esik. Na induljunk útnak.
Szép az idő, pont túrához való. Hűvös, de tiszta, az előző napi havazás nyomai látszanak a Zengőn, bár lehet, csak a fák csúcsán maradt némi hó. Nekem viszont kiadták, készítsek téli tájképet, anélkül haza se menjek. Majd meglátom, mire jutok.

Hányadszor is másszuk meg a Zengőt? Ez a negyedik alkalom idén. De legalább olyan úton megyünk, amelyiken még nem voltunk. Szerencsére nem túl meredek.
Sűrűsödő hófoltok a fák között. Meg még több. Meg... na ez az, amire nem számítottam. Bokáig érő friss hó mindenütt. A végén még meglesz a téli tájkép. Hócsata. Ez már hiányzott. Közben készülnek a téli tájképek is. Szép ez a hó, nem mondom, de egy kicsit nehéz benne hegyet mászni. Itt ahol már meredek, főleg az. Ahogy látom, másnak is meg kell állnia az út mellett, erőt gyűjteni, akkor nem velünk van a baj. Nehezen, de felérünk a Zengőre. Pecsét, szaloncukor. Zseléset fogok, abban nem lehet annyira csalódni. Mondtam én! Aki kókuszosat választott, így járt, annak már a színe sem túl biztató.
Ugye nem sietünk? Akkor jó. Felmászhatnánk a toronyba, körülnézni, ez eddig mindig kimaradt. A tiltó tábla? Az láthatóan másokat se érdekel. Na irány felfelé! Nem túl bizalomgerjesztő ez a vaslétra, de ha eddig egyben maradt, alattam se fog leszakadni. Mennyi van még vissza? Egyáltalán, hogy fogok ezen visszajönni? Még szerencse, hogy a zsákomat lent hagytam. Felérek. Körbenézek. Megérte. Fantasztikus a kilátás minden irányba. Miért nem jöttünk fel ide eddig? Furcsa érzés lenézni a Hármashegyre, a távolban a TV-torony kilátója is alattunk van még.

Valahogy lejutok, nem is volt olyan rettenetes. Ideje továbbindulnunk, ráadásul el is kell dönteni, melyik távon menjünk. Elég lesz a 15 km is. Lefelé menet újabb hócsaták, mindenki megkapja, amit megérdemel. Lassan  eltűnik a hó, ahogy beérünk Hosszúheténybe, itt már szinte tavasz van. Napsütés, langyos szellő, és sár, rengeteg sár. Esetleg be is kellene mennünk a faluba az ellenőrzőponthoz. Hol is van? Egy kocsmában. Biztos jó ötlet volt ez a szervezőktől? Felvillan a kép a lelki szemeim előtt, amint egy sötét lebújban,  ahol a sűrű füsttől nem látni, kibe állítják bele a nagykést, két merevrészeg között ül a pontőr a pecsétjével. Szép kilátások. Szerencsére a helyzet koránt sem ilyen rémes. Nem is kocsma, vendéglő, rendes, takaros. A pecsét mellé forró tea is jár, kis beszélgetéssel a nemvárt időjárásról. Na, már nincs sok vissza, bár a térkép szerint kicsit unalmas lesz az út, ami a mező közepén vezet szinte végig.
Ismét tévedtem, több mindenben is. Bár egy unalmas mezei út lenne, amin haladunk! De nem. Reggel óta felengedett a fagyos föld, és pocsolyákat átugrálva, akkora sárba megyünk, amiben egy harckocsi is elakadna. Ez a két kilométeres út emlékezetes marad.
Az utolsó szakasz legalább füves már. Vakarjuk a sarat magunkról, de nem sok sikerrel. Ketten jönnek szembe, láthatóan ők is túrázók. Ugye nem kell visszafordulni? Nem. Ők már teljesítették, csak visszagyalogolnak Hosszúheténybe, onnan könnyebben hazajutnak. Vissza? Ezen az úton? Ők tudják...
Beérünk. Kitűző, emléklap. Enni... paprikás krumpli, hatalmas kondérral, sűrű, tele kolbásszal. Na ilyen sem volt még. Merek magamnak egy emberes adagot. Nem pofátlanság ennyit? Nem. Ez most igazán jól esik. Rákérdezek a kupákra. Úgy tűnik, nem kell semmi emberfeletti dolgot teljesíteni, a bronzfokozat simán meglesz jövőre. Talán az ezüst is, ha összeszedem magam? Akár. Majd kiderül. Végre van egy cél, amit kitűzhetek magam elé a túrákon.

Mecseki Mikulás - 2011 december 3.

Na ez a túra is jól kezdődik, a megállóban döbbenek rá, hogy sikerült leölnöm a GPS-t. Nem az eltévedéstől félek - ez egy rövid kis túra lesz, jól ismert terepen - csak éppen így nem tudom megörökíteni az útvonalat. Viszont, hogy jó is legyen a reggelben, az előző napok zord időjárását felváltotta a hirtelen jött tavasz. Talán nem kellett volna az a nagykabát, de most már mindegy.

Még a buszmegállóban összeismerkedünk egy turistával, aki szintén a Mecseki Mikulásra igyekszik. Hamar kiderül, hogy ő más kategóriába tartozik, mint mi. Szerinte az 50 km még nem egy vészes táv, különösebb felkészülés nélkül is végig lehet rajta menni fáradtság nélkül. Aha... Sőt, ehe... Aztán kiderül, hogy már túl van pár nemzetközi verseny megnyerésén. Sok érdekes dolgot mesél, amik egyrészt fellelkesítenek, másrészről viszont kezdem szégyellni magam, hogy 30 km volt a legtöbb, amit ezidáig egyben legyalogoltam. Jól elbeszélgetünk vele, olyannyira, hogy el is felejtünk leszállni a buszról. Megesik. Egy megállónyi gyaloglás visszafelé még nem a világ vége, legalább bemelegítünk. 
A kulcsosház ismét tömve, a szervezők mind mikulás sapkát viselnek. Gyors lejelentkezés, majd útnak indulunk, minél távolabb a nagy tömegtől. Elköszönünk az úriembertől, mi a saját kényelmes tempónkban megyünk végig a távon. 
Remeterét felé kényelmes, egyenes, kissé monoton út vezet, de legalább kitárgyaljuk az élet dolgait. Egyre inkább úgy vélem, jobb helye lett volna otthon ennek a kabátnak, de levenni és cipelni nem akarom. 
Beérünk a Remete Rétre. Tömve emberekkel, nem csak a túrán résztvevők, hanem egy nagyobb gyerekcsapat is, mint kiderül, 11-12 évesek. Hamar megtaláljuk az ellenőrzőpontot, az egyetlen mikulássapkás fej a sokadalomban. Pecsét. És? Semmi? Egy szaloncukor? Nincs. Na szép. Keresünk egy szabad padot és kárpótoljuk magunkat termoszban hozott forralt borral. A langyos idő ellenére jól esik. 
Mikor tovább indulunk, gondosan megszemlélem az útszakaszt, amin pár héttel ezelőtt az éjszakai túrán bolyongtam. Nappal sem sokkal jobb, az avar egybemossa a környezetével és lazán tovább mennénk egyenesen, miközben az út elkanyarodik alattunk, ha nincs a jelzés.
Út közben megegyezünk, tíz perc veszteség nem számít, felmászunk a Sóshegyi kilátóba, de mikor odaérünk, inkább leteszünk róla, az iskoláscsapat másik fele már megszállta. Megyünk tovább szó nélkül a Lapis felé, majd onnan fel a Tubesre. Ez az út mintha meredekebb lenne, mint amilyen volt, lóg a nyelvem, mire felérünk, az vigasztal, több emelkedő már nem nagyon lesz. Kistubesre viszont kimegyünk. Hatalmas szél fogad, majd levisz a kilátóról, azért pár fotót készítek a városról.

Továbbindulva rádöbbenek, hogy bele kellene húznunk. Bár emelkedő már alig lesz, de még van vissza út rendesen és kifutunk a 3 órás szintidőből. Egyáltalán miért van itt szintidő, és miért ilyen szoros? Egy ilyen rövid, alig 13 km hosszú, kényelmes úton végigmenő túrának nem az lenne a célja, hogy minél több embert kicsaljon a városból? Családokat gyerekkel, akik most ismerkednek a természetjárás szépségeivel.

TV Torony, a 2. ellenőrzőpont. Morcos pontőr, olyan életunt arccal, amilyent ritkán lát az ember. A mikulás sapka azért megvan. Komoran pecsétel, majd kiadja az útirányt, így lemondunk arról a tervünkről, hogy elegánsan levágjuk a dömörkapui kanyart. Szaloncukrot természetesen tőle se kaptunk. 

Bukdácsolunk lefelé a köves úton, kis család jön velünk szembe, mögöttük egy újabb mikulás. Ezúttal nem csak sapka, hanem teljes felszerelés, még puttonya is van, de úgy tűnik, ő nem hozzánk tartozik. Talán meg kellett volna próbálkozni a versmondással? Á, inkább nem.

Leérünk a Dömörkapuhoz. Hű... vagy három mikulás, sok gyerek, kisvasút. Kollega szerint egy női mikulás is volt közöttük, de nekem ez nem tűnt fel. Sietünk a cél irányába, de nem annyira, hogy nem álljunk meg az állatkert mellett barátkozni egy emuval. Azaz csak barátkoznánk, de őméltósága tojik ránk, még tisztességesen lefotózni se hagyja magát. 

Beérünk a célba, 5 perccel a szintidő lejárta előtt. Emléklap, kitűző, és egy mikulás minden beérkezőnek kis mikulás csomagot oszt, ez feledteti az ellenőrzőpontokon lévő szaloncukor hiányt. Ráadásul még verset sem kell hozzá mondani. Zsíros kenyér hagymával, mellé valami gyanús gyógytea, mindenféle fűből, koffeinmentesen. Nekünk pont nem jut, de nem sajnáljuk annyira. Elköszönünk, irány haza. Ennek a túrának is vége.

Mecseknádasdtól Zobákpusztáig 2011. november 27.

Egy ideje mondogatja már az a kis hang, hogy végre ki kellene mozdulni otthonról a természetbe, úgyhogy némi tervezgetés után elindultam az Óbányai völgy felé. A pontos útvonalat még nem tudom, majd eldől menet közben. Vasárnap lévén busz csak Mecseknádasdig megy, itt ér az első meglepetés. Az addigi ködös, szutykos, szmogos levegőt itt hirtelen, átmenet nélkül felváltja a tiszta kék égbolt, egy-egy halvány felhővel. A végén még egész szép lesz az idő. A séta Óbányára, bár műút mellett vezet, nem unalmas, két oldalt a dombok még mindig az ősz színeiben pompáznak, és közben a nap is kisüt. Lehet, túlöltöztem? Na várjuk csak ki a végét! 
Az út mellett pár szép kis ló legel. Barátságosnak tűnnek, próbálnék is ismerkedni velük, de a köztünk lévő villanypásztor miatt inkább nem erőltetem.

Beérek Óbányára, csendes és kihalt. A falu közepén egy kisebb csoport álldogál, beszélgetnek. Talán most jöttek miséről? Rájuk köszönök, barátságosan visszaköszönnek. 
Kiérve Óbányáról hirtelen lehűl a levegő. A falu határában lévő két kis halastó vékonyan be van fagyva, a patak mellett is jégcsapok sorakoznak. A fákról olykor víz csöpög, mintha esne. Hiába szeretem ezt a völgyet, most egy barátságtalan arcát mutatja. Iszok egy korty szíverősítőt és megyek tovább. 

A völgy végén rozoga híd vezet át a patak felett. Már nyáron sem volt túl bizalomgerjesztő, mikor utoljára erre jártam, azóta csak tovább romlott az állapota. Viszont felkerült rá egy "Vigyázz! A híd életveszélyes" tábla is. Pedig más út nincs, átugrani, megkerülni nem lehet, csak ezen kell átmenni valahogy. Inog, nyikorog, de kitart. 
Kisújbánya még Óbányánál is kihaltabb, egyetlen emberrel sem találkozok, míg átmegyek a falun. Bár korábban felmerült bennem az ötlet, hogy innen Püspökszentlászló felé indulok, és megmászom a Zengő északi oldalát, de erről a tervről szinte azonnal le is tettem. Majd egyszer. Jelenleg éppen elég felmásznom a Cigány Hegyre. Itt tartok egy kis ebédszünetet, és kényelmesen megtervezem a további utamat. Legjobb lesz, ha a kék jelzésen lemegyek Zobákpusztára, részben azon az útvonalon, amin a Mecsek 700 is haladt, most legalább lesz időm fotózni és nézelődni, nem hajt a szintidő. Felmegyek a kilátóba. Délre a Zengő és a Hármashegy csúcsai éppen hogy csak kilátszanak a sűrű ködből, a többi égtáj felé viszont egészen tiszta a levegő. Feljön egy család is, apukának jó szeme van, kiszúrja, hogy a távolban látszik a köd felett a TV Torony csúcsa, ez nekem fel sem tűnt. Próbálom lefotózni, valami majd csak lesz belőle.
Lejutva a Cigány Hegyről már szinte kimondottam tavaszias az idő és egyre több a száraz avar. Rájövök, azért is jó egyedül kóborolni az erdőben, mert kedvemre zöröghetek az avarban, ugrálhatok, csapkodhatok a kezemmel, senki nem néz hülyének.
Elérem a Hidasi-völgy irányába vezető patakot. Már múltkor is megcsodáltam, mennyire kanyargós. Talán szándékosan terelték így? Nem tudom, valahogy nem tűnik túl természetesnek.  A túraút sokszor eltűnik az avarban, de nem is kell látni, a patak mellett kényelmesen lehet haladni a jelzéseket követve. 

Talán mégsem kellene olyan kényelmesen haladni, ha el akarom érni a buszt, így megszaporázom a lépteimet. Már közel a civilizáció, hallom az autók hangját. Egy utolsó kilométer. Jé, mi ez itt a fán? Egy ellenőrzőpont pecsét, 5-ös sorszámú. Lenne ma egy teljesítménytúra, ami nem szerepelt a listában? Nem hiszem, akkor találkoznom kellett volna már pár túrázóval. Ezt inkább csak itt felejthették kint a gondatlan szervezők. Biztos, ami biztos, pecsételek vele egyet, és indulok is tovább, már nincs sok vissza.
Beérek Zobákpusztára. Utolsó száz méter, még megörökítek egy különösen ronda disznót egy teherautó árnyékában, és várom a hazafelé vivő buszt. Ez a túra is véget ért.

Mecsek 700 - 2011 november

Bár a józan észre fogom, a valóság az, hogy a kényelem győzött a kalandvágy felett, így a 700-as túrát választottuk az 1000 helyett. 

Az indulási hely, egy általános iskola, tömve emberekkel. Úgy tűnik, a jó idő sokakat kicsalt a természetbe. Eszembe jut a nemrég hallott "divatból járnak túrázni" kifejezés. Lejelentkezés, szokásos papírkitöltés, beviszik az adatainkat egy számítógépbe, majd a lapunkra kapunk egy vonalkódot. Nem túlzás ez kicsit? A kapott térkép nagyon korrekt, lényegre törő, jól áttekinthető. A mellékelt útleírás kitér a látogatott helyek rövid történelmére és érdekességeire is. Ha mindenre ennyire odafigyelnek, nagy baj nem lehet.
Indulás. Szalagozás és útjelző táblák vezetnek ki a faluból, eltéveszteni nem lehet. Egy előttünk menő csapatnak mégis sikerül. Amikor tanácstalanul megállnak és visszanéznek, integetek és mutogatok. 
Ez a harmadik alkalom, hogy megmásszuk a Zengőt. Keleti, nyugati, most meg déli irányból. Az északi lejtő kimaradt, de nem bánom, azon még lefelé menni is szörnyű. Kifáradva érünk fel a csúcson lévő ellenőrzőpontra. Pecsét, mellé szőlőcukrot osztanak. Kicsit megpihenünk, közben ismét megcsodálom a betontorony oldalát díszítő "megrongálni tilos" feliratot. Ugyan, hogy lehetne ezt megrongálni? Gyors reggeli után folytatjuk utunkat, abban a boldog tudatban, hogy már az emelkedők több, mint a felén túl vagyunk.
Lecsorgunk Püspökszentlászló felé. A keskeny úton ketten besorolnak mögénk. Először még érdeklődve hallgatom a beszélgetésüket, de hamar rájövök, hogy mindenkinek jobb lenne, ha otthon maradtak volna. Hamar itt az újabb ellenőrzőpont, majd ott lerázzuk őket.
Sok ember és egy bozontos kutya fogad minket, aki a fényképezőgépet látva felhagy a barátkozással. A  menü szőlőcukor, víz és sonkás szendvics. Egyszer jó lenne eljönni ide az arborétumba, körbejárni. Egyáltalán be lehet még menni? 
Újabb kellemes emelkedő, és ami még rosszabb, valahogy ismét mögénk került az a két alak. A mezőn végre megszabadulunk tőlük, és már ott is vagyunk Kisújbányán, a harmadik ponton. Pecsét, mellé valami gyanús csoki. Kemény, és furcsa az íze, de most jól esik. Tovább a műút mellett. Halvány mosoly, hogy most nem kell megmásznunk a Cigány hegyet, elmegyünk csak mellette. Az erdőben bokáig ér az avar, ahogy haladunk benne, eszembe jut róla egy régi mese, és a kellemes emlékekbe burkolózva már csak a műútra visszatérve tűnik fel, mennyit haladtunk már.
Az út mellett vízelvezető árkot ástak, a nyomokból ítélve nem is olyan régen, ami egy jó dolog, csupán az a probléma, hogy át kell másznunk rajta, ha folytatni akarjuk utunkat. Érdekes, szép helyen megyünk keresztül, kanyargó patak mellett, az utat csak sejteni lehet, valahol az avar alatt. Újabb, és egyben az utolsó nagyobb emelkedő, felfelé haladva kerülgetjük a favágók munkagépeit. Gyanúsan méregetnek, de szerencsére minket nem akarnak befogni némi különmunkára. 
Megérkezünk az utolsó pontra. Üdítő és vegyes rágcsa. Innen a célig már sima, kényelmes, lejtős út vezet.

Beérünk Püspökszentlászló aljára. Műút, fájós talpak. A javaslatomat, miszerint visszaúton is megmászhatnánk a Zengőt egyöntetűen elutasítják. Hosszúhetény határa. Városiakhoz méltóan megcsodálunk pár legelésző tehenet. Ismét rájövök, miért is kapta a falu a "hosszú" jelzőt. Mintha nem akarna közelebb kerülni a cél. Egy kanyart le tudunk vágni. Már csak pár száz méter. Készen is vagyunk. Gratuláció, emléklap, kitűző. Valami meleg étel, vagy legalább zsíros kenyér? Hát az itt nem jár. Sebaj, irány hazafelé.

„Mind 1” éjszakai 2011. november 11.

Egy újabb éjszakai túra. Az indulási helyről ugyan nem tudom pontosan, hogy merre is van, de ilyen apróságok nem tarthatnak vissza. Nézem a buszon az embereket, jó pár van, akin látszik, szintén a túrára megy, úgyhogy olyan nagy baj már nem lehet. Leszállok a hotelnél, körülnézek. Megszólítok egy három fős csoportot. Igen, ők is az éjszakai túrára jöttek, de a rajthelyt illetően szintén elég bizonytalanok. Elindulunk arra, amerre a kulcsosháznak kell lennie, mások is erre mennek. Rövid séta után ott is vagyunk. Kis ház, rengeteg emberrel körülötte. Gyorsan lejelentkezem, aztán indulás mielőbb. Nézem a kapott leírást, mintha kicsit más lenne az útvonal, mint ahogy előre jelezték. Első pont a TV Torony, egy jó kis emelkedő megadja az alaphangulatot. Nem is olyan kicsi. Sikeresen ráhangol a túrára, és elfelejtem a nap összes nyűgét, ráérek majd hétfőn folytatni az aggódást. De meredek. Mire felérek a toronyhoz, már lóg a nyelvem. Nem arról volt szó, hogy 111 méter lesz az összes emelkedő? Hát  nem. 
Rövid keresés után megtalálom az első pontot. Itt kedves őrök sport szeletet osztanak a pecsét mellé, és biztosítanak, hogy innen már sokkal könnyebb lesz. A Kis-Tubes felé haladva döbbenek rá, hogy milyen szép is most az éjszaka és a telihold fénye. Lekapcsolom a lámpát, úgy haladok tovább. Csend, béke, nyugalom, holdfény. Amikor letérek a kilátó felé, páran bizonygatják, hogy rossz irányba megyek, nem arra vezet az út. Most mondjam el nekik, hogy mekkora vétek egy ilyen tiszta éjszakán elmenni a kilátó mellett, anélkül, hogy az ember kimenne rá, megcsodálni a város fényeit? Á, úgysem értenék meg. 

Tovább a Tubes felé. Fiatalokból álló, hangos társaság, gyorsan lehagyom őket. Lapisnál két térképnézegető turista sikeresen tévútra vezet. Már éppen sorra venném a felmenőiket, amikor rájövök, nekik van igazuk, így ha nem is a kijelölt úton megyek, de levágok egy felesleges kanyart. Eszembe jut a régi vicc, "tudok egy rövidebb utat az erdőn át" Csak ne lenne ennyire meredek, és bozótos.
Beérek a Remete Rétre, a második ellenőrző pontra. Süti, pecsét és vidám emberek. Irány vissza Lapisra, csak most a déli úton. Évekkel ezelőtt itt eltévedtek páran az erdőben, akkor nem értettem, hogy lehetséges ez, hiszen mindenütt jól jelölt turistautak vannak, csak el kell indulni valamelyik irányba. Most megértettem. Hiába a fejlámpa, hiába a GPS, a sűrű avar egyformán fed mindent. Egy darabig csak megyek előre, egyik jelzéstől a másikig, anélkül, hogy látnám, valóban út van a talpam alatt
Jönnek velem szemben. Aztán még jönnek, egyre többen. Elnéztem volna a térképet, és ellenkező irányba tenném meg ezt a szakaszt? De nem, a térkép szerint én megyek a jó irányba, nem a többiek. Végül is mindegy, ugyanoda érek. Elérem a Sóshegyi Kilátót. Még nappal se túl biztonságos felmászni rá, így most inkább kihagyom.
Lapison egy futó érdeklődik tőlem az irányról. Mint kiderül, ő is a menetiránnyal szemben akar haladni, de hogy miért, az már nem derül ki. Vissza a rajt felé egy egyenes úton. Elmúlt már a ihlet, amit a hegytetőn adott a hold, csak az vezérel, legyek túl rajta minél előbb. Újra lekapcsolom a lámpát, így sokkal barátságosabb az erdő. Végre beérek a célba. Sok ember, nyüzsgés, kitűző, emléklap, pogácsa és meleg tea, ez utóbbi igen jól esik. Elköszönök, és a megálló felé veszem az irányt. Igen, jó lett volna előre megnéznem a buszok indulását, de szerencsémre rövidesen jön is egy. Kicsit csodálkozom, mert a két utas egyike sem a túráról jött. Ők vajon mivel mennek majd haza? Autóval mind, vagy lesétálnak a városba, kissé megtoldva a túrát? Ez már az ő dolguk, engem vár a meleg ágy.

Mecseki Láthatatlanok nyomában 28 - 2011 október

Hosszú ideje vártam már ezt a túrát. Részben, mert ez egy "erőpróba" a júniusi, nem annyira szép emlékű Mecsek 999 után, részben a túraleírásban olvasható "utazás korabeli katonai járművekkel" mondat miatt. 

Megérkezünk Zobákpusztára a rajthelyre. Elég sokan vannak, a jóidő kicsalta az embereket a városból. Viszont fiatalok alig akadnak. Talán az "emléktúra" és a "történelem" kifejezés riasztotta el őket? Nem tudom, de ezen nem állok neki filozofálni. Kitöltjük az nevezési lapokat, megkapjuk az útleírást. Ilyent se kaptam még. A térkép laminálva, hogy el ne ázzon, ráadásul színes és jól kivehető. Utána teával és forralt borral kínálnak, hogy bemelegedjünk, majd három másik túrázóval együtt beültetnek egy régi GAZ terepjáróba, hogy elvigyenek minket a bevetés túra indulópontjára. A húsz perces utazás igazán élvezetes, a vártakkal ellentétben nyoma sincs a halálfélelemnek a mecseki utak nagyobb kanyarjaiban. Megérkezünk Mánfára, a rajthoz, itt újra kapunk forró teát és útnak indítanak. Elgondolkodtató, hogy mennyire kitesznek magukért a szervezők. A kényelmes - bár igen sáros - út rövidesen átcsap egy meredek emelkedőbe, amit hála a reggeli frissességnek, még aránylag jól veszünk. Az első ellenőrző pont Vágotpuszta, ahol a pecsételés mellett megismerhetjük a környék történetét. Egyre jobban tetszik a ez a túra.

Hosszú, széles erdei út Lapisig. Kicsit emelkedik, kicsit lejt, kétoldalt farakásokkal díszítve. Pont kényelmes. Jön szembe egy Volkswagen, szőke nő vezeti. Alig 10 perc múlva jön is vissza. Talán eltévedt? Megesik.

Lapison sehol az ellenőrzőpont. Talán az is láthatatlan? Ja nem, ez csak egy kontroll pont, itt egy fáról lógó pecséttel magunknak kell bejelölni az igazolólapot, ami ezen a túrán menetlevél néven szerepel. Viszont pecsét sincs sehol. Lefotózzuk a lapisi emlékművet, hogy szükség esetén tudjuk igazolni ittjártunkat, aztán irány tovább.

Kicsit letört ez az esemény, de továbbra is vidáman menetelünk, egészen addig a pontig, ahol a műútról le kell térni az erdőbe. Széles erdei út, lejtős, sáros, és mintha direkt a mi tiszteletünkre lenne felszántva. Nem hosszú ez az útszakasz, de mindenesetre emlékezetes. Elérjük Melegmány szélét, innen már csak egy kis emelkedő a műútig és a vadászházig, ahol a következő ellenőrzőpont van. 

Úgy látszik, eddig tartott a jóból, itt már nem kapunk régi történeteket, csak egy almát. Viszont az őr elmondja, hogy az első 5-6 ember tudta csak lepecsételni a lapját Lapisnál, utána eltűnt a pecsét. Na szép. Irány tovább.

Valamiért eddig azt hittem, hogy le kell menni a Rábay fához, majd visszamászni az útig, ez, mint kiderült, szerencsére tévedés, megmenekültünk egy jó kis emelkedőtől.

Könnyű, kényelmes út, egészen a Tripamer fáig. Találkozunk pár szép, egyikünk által sem ismert gombával, majd kép alapján beazonosítom, kíváncsi vagyok rá. A Tripamer fánál sikerül kicsit rossz irányba haladnunk, de velünk együtt bolyong egy másik turista is, ő is elvétette az irányt. Hamar megleljük a helyes utat, és már ott is vagyunk Árpád tetőn, ahol az utolsó ellenőrzőpont vár minket.

Történetek helyett almalével kínálnak. Kicsit fura az íze, amikor új dobozt bont az őr, abba is belekóstolok, de az is pont ilyen. 

Megyünk tovább. Most érzem úgy magam, hogy "na mentünk egy jót, de ennyi elég volt itt az ideje eldőlni az árnyékban" Borúsan gondolok az előttünk álló több, mint 10 kilométer útra. 

Erdészeti út. 2 kilométer gyaloglás a letérésig. Számolom a lépteimet, kétszáznál megunom. Mező. Már-már giccsbe átcsapó őszi tájkép, és katicák százával. Ezek most rajzanak? Söprögetjük magunkról, majd végre bemenekülünk vissza az erdőbe.

Megtaláljuk a második kontroll pontot, itt megvan a pecsét, talán, mert távol esik mindentől. A pecsét egy feltűnő sárga papírról lóg le, hogy véletlenül se menjünk el mellette. Ilyent nem láttunk Lapison. Talán a papírt is ellopták? Vagy csak olyan helyen volt, ahol nem vettük észre?

Kiérünk egy erdei tóhoz. Kicsi, úgy 30 méterátmérőjű, két horgásszal a partján. A vizet elnézve, nem ennék abból a halból, amit innen fognak ki. Újabb emelkedő, kiérünk a műútra. Kicsit letérve az útvonalról átverekedjük magunkat egy tüskés bozóton és egy "belépni tilos" táblán, hogy megcsodálhassuk a kövestetői külfejtést. Nem valami szép látvány, bár mégis az. Már csak a Kövestetőn kell átmászni, és majdnem be is érünk a célba. Jön szembe egy túrázó, rákérdezek. Nem, nincs messze, nem is meredek. Nagyszerű. Majdnem visszamegyek utána, kérdőre vonni, mikor meglátjuk a sziklákat. Már nincs sok vissza. Már nincs sok vissza.

Zobákpuszta határa, egy utolsó kihívás. Az út, amit turistaútnak hiszünk, egy magánterületre ér be, ahol kér kutya fogad. Irány vissza. Útbaigazítjuk a szembejövőket, hogy nem erre kell menni. Morognak. Mi is.

Beérünk a célba. Meleg fogadtatás, még melegebb tea és gulyás leves. De jó sűrű, van benne minden, ami kell, kitettek magukért a szakácsok. 

Ezen is túl vagyunk. Még gyorsan megállapodunk, hogy eddig ezen a túrán volt a legjobb szervezés, messze megelőzve a többit, aztán hazafelé vesszük az irányt.

Éger-völgy 20 - 2011 október

Vasárnap reggel. Köd, szemerkélő eső, hűvös idő. Ilyenkor mindenki alszik még, aki megteheti. Az eltökéltebbek később esetleg elmennek egy megemlékezésre. Én túrázni indulok.

A rajthely környékén meglepően sok autó parkol, úgy tűnik, vannak még elszánt emberek. Megkapom a papírokat. Szép, részletes útleírás, térkép, táv és emelkedés útszakaszokra lebontva és még egy grafikon is helyet kapott rajta. Biztató előjel, na induljunk.
Ismerős utak, bár esőben és ködben még nem jártam erre. Milyen jó fotókat lehetne itt készíteni. Csak a kis, régi gépemet viszem, azt nem féltem a beázástól. Nincs is olyan hideg, ha nem esne, pont kirándulóidő lenne. Egyre nagyobbak a pocsolyák az út közepén. Kisebb-nagyobb elágazásoknál mindenütt szalagozás, nehogy rossz irányba menjen az ember. Jó munkát végeztek, meg kell hagyni. Elsuhan mellettem pár futó, aztán megint páran. Elérem az első ellenőrzőpontot, a Babás Szerköveknél. Kiderül, itt nem osztanak semmit. Sebaj, én fel vagyok tankolva. Azért a társaság kellemes, pár perc beszélgetés nem számít. A pontőr szerint jó ez az idő, mert kiszűri azokat, akik csak divatból járnak túrázni. Divattúrázók? Ilyent se hallottam még. Indulás tovább. Szerencsére nem kell felmászni a Zsongor kő felé. Megkerüljük a hegyet, nem pedig átmászunk rajta. Áldom a bölcsességét annak, aki az útvonalat tervezte.
Tovább, csak tovább. Széles erdei út, kicsit emelkedik, kicsit lejt, kibékülnék vele, ha végig ilyen lenne. A szalagozás viszont eléggé meggyérül. Csak nem kezdett elfogyni a szalag? Kellett nekik annyira pazarolni az elején. De nem gond, ezt az utat nehéz eltéveszteni. Elérem a második pontot, Petőczpusztát. A semmi közepén áll egy kis kápolna, mellette egy kisbusz. Kedves fiatalok, egy kiskutya társaságában, aki csak a kocsiból szemlélődik kifelé. De jó neki. Mikor bejelölik a sorszámomat látom, jópáran leelőztek már. Ja igen, a futók. Csoki itt sincs, csak innivalót osztanak, de az határozottan jól esik.
Irány tovább Petőcz-akna irányába. A gyaloglás a műúton nem dob fel, ahogy a leírás sem, amely szerint itt 2 km távon 120 m emelkedő lesz. Nagyszerű. Valahogy nem akar a műútnak vége lenni. Zavar, hogy ennyien leelőztek. Számolgatok, ha tartom az eddigi sebességemet, akkor 5 óra alatt járom végig a túrát, a 7 órás szintidő helyett. Akkor mégsem én vagyok a lassú. Megyek, és még mindig csak megyek. Emelkedő sehol, pedig lassan odaérek a következő pontra. Nem, mintha hiányozna, de akkor is. Jó irányba megyek? Igen. Térképet összevetem a gps-el. Semmi hiba, erre kell menni, semmit nem kerültem ki a ködben. Akkor csak elszúrták a leírást. De ennyire?

Harmadik ellenőrzőpont, szintén a semmi közepén. Egyre nagyobb a köd. Pecsét. Csoki, vagy ilyesmi minek? Már nem is számítok rá. Indulok tovább, menet közben egy szendvicset rágcsálva. Hát nem elvétettem az utat? Úgy tűnik, végleg elfogytak a szalagok. Sebaj, nem nagy a tévedés, feleslegesen másztam meg egy kis dombot, annyi még belefér, a túloldalán lecsorgok, vissza a kijelölt útra. Vajon a célban, Teca mamánál árulnak forralt bort? Már itt lenne a szezonja. Mindjárt beérek a negyedik ellenőrzőpontra. Felteszem, itt se osztanak semmit.

Meglepetés! Nemhogy csokit nem osztanak, de még ellenőrzőpont sincs. Biztos, hogy itt kell lennie? Igen. Térkép, gps rendben. Itt a kijelölt pont a P és K+ elágazásánál, de sehol senki. Ha az őr elment volna a dolgára a közeli bozótosba, attól még a zászló itt lenne. Körbenézek még egyszer. Semmi. Jó, menjünk tovább. Pár száz méterrel távolabb egy kisház előtt ott a pont. Hát, a leírásban nem ez szerepel, legalább egy kiírást tehettek volna. Mindegy. Már nincs sok vissza. Pecséten kívül mást természetesen itt se kaptam. 

Mindjárt itt az utolsó pont. Jön szembe két morcos nő, aztán egy futó. Ha rossz irányba megyek, csak rám szolnak. Odaérek a pontra. Az őr elmeséli, hogy mások se találták az előző pontot, ezért nem a kijelölt úton mentek tovább, hanem a P jelzésen, hátha megtalálják. Szegények. Belegondolok, ha én hagyom ki, vajon visszamegyek-e a pecsétért, vagy inkább hagyom az egészet. 

Közben gyanús cukorral kínálgatnak. Na ne. Az utolsó ponton? Ennyi?

Nem mondok semmit, megyek tovább. Beérek a célba. Gratuláció, emléklap, kitűző, főtt virsli. Ez utóbbi a legjobb fajta, amit eddig osztottak túrákon. Mire kiérek a megállóba, már a nap is kisüt. Irány hazafelé.

Mecseki félmaraton 2011 október

Kicsit nyűgösen indul a túra. Négy fő helyett csak ketten megyünk, hideg van, túl sok az ember körülöttünk, hagyjon mindenki békén. A túralapról derül ki, hogy kicsit más lesz, mint amire a netes kiírás alapján számítottunk. Szintidő 5 óra helyett 6 (juhé) a táv 21,1 km helyett 22,9 (nem ügy) az emelkedés 640 m helyett 815 (na neeee) sebaj, jók vagyunk, ez nem okozhat gondot.

Rögtön az első útszakasz - a Hotel Kikelettől felkapaszkodni a Misinára - előhozza belőlünk a nagy kérdést,  "mit is keresünk mi itt, amikor még nyugodtan alhatnánk a jó meleg lakásban" de legalább segít felébredni és ráhangolódni a túrázásra. Az első ellenőrzőponton balatonszelet szerű nápolyit kapunk (jól esik így korán) és helyre igazítanak, amikor rossz irányba akarunk továbbindulni. Kellemes, nem túl emelkedős út a Fehér kúti kulcsosházig. Egy elágazásnál erősen bűvöljük a térképet, de sikerül a helyes irányba indulni. Fázunk, valahogy nem akar melegebb lenni.
Második ellenőrző pont. Sport szelet, sok ember. Mit keresnek ennyien az erdőben ilyen hidegben? Próbáljuk úgy alakítani a tempót, hogy nem legyünk egy nagyobb csoport közelében. Lehet, korábban kellett volna indulni? Akkor még hidegebb van. Egy korty védőital segít, hogy átmelegedjünk és szebbnek lássuk a világot. Egy elágazásnál kiderül, nem csak mi indulunk néha a rossz irányba. Könnyű terep a Tripamer fáig, széles út, sehol egy emelkedő. Innen irány Mánfa, a nemrég már bejárt úton. Patak átugrálása, borzongás a deres mező láttán, és remény, hogy a harmadik pontnál valami meleget kapunk.
Ez nem jött be. Az ellenőrzőponton gyanús rágót osztanak, és közlik, a rágóban lévő izompasis matricát kell beragasztani a túralapra pecsét helyett. Micsoda? Legalább autós rágó lenne. Próbálok cserélgetni, de rájövök, nekem még egy aránylag normális kinézetű jutott. Talán átok ül ezen az ellenőrző ponton. Két hete a DÖKE túrán itt egy madzagon lógó ceruza fogadott minket, hogy jelöljük be magunknak a lapot.
Megcsappanó lelkesedés. Ismét egyre több az ember körülöttünk. Az út egyre sárosabb. Kőlyuknál az út mellett fekszik egy vaddisznó. Ne piszkáljuk, hátha csak alszik. Végig a Melegmányi Völgy szikláin, a végén  egy szép nagy emelkedő. Csak az tartja bennünk a lelket, hogy már nincs sok vissza. Kellene egy új tüdő.
Rábay Fa. Itt már jártunk ma egyszer. Nade most ellenőrző pont is van már itt. Gyanús csoki, érdeklődök, miért nem egy kondér forralt borral várnak itt minket. Inkább nem feszegetem a témát. Már csak egy emelkedő Kantavár után. Nem is olyan vészes. Mindjárt célba is érünk. Mindjárt. Kisrétnél sikerül rossz utat választani, így kerülünk egy kicsit a Vidámpark felé. Sebaj, ez szép, egyenes út, kényelmesen végigsétálunk rajta. Már csak 300 méter a célig. Ezen is túl vagyunk. Emléklap, zsíros kenyér, mulatós zene. Ez nem kellene. Irány haza forró fürdőt venni.


Erre jártunk:

Malomvölgyi séta

A nemvárt szép időre való tekintettel kisétáltam a Malomvölgyi Tóhoz fotózni.

Az útvonal:

GYÍK/FAQ

próba

Miről is szól ez a blog?

Hosszú évek lustulása után eldöntöttem, itt az ideje újra belevetni magam a teljesítménytúrákba. Ezeknek a túráknak a leírását szeretném megosztani ezúton mindenkivel, akit érdekel.