Egy ideje mondogatja már az a kis hang, hogy végre ki kellene mozdulni otthonról a természetbe, úgyhogy némi tervezgetés után elindultam az Óbányai völgy felé. A pontos útvonalat még nem tudom, majd eldől menet közben. Vasárnap lévén busz csak Mecseknádasdig megy, itt ér az első meglepetés. Az addigi ködös, szutykos, szmogos levegőt itt hirtelen, átmenet nélkül felváltja a tiszta kék égbolt, egy-egy halvány felhővel. A végén még egész szép lesz az idő. A séta Óbányára, bár műút mellett vezet, nem unalmas, két oldalt a dombok még mindig az ősz színeiben pompáznak, és közben a nap is kisüt. Lehet, túlöltöztem? Na várjuk csak ki a végét!
Az út mellett pár szép kis ló legel. Barátságosnak tűnnek, próbálnék is ismerkedni velük, de a köztünk lévő villanypásztor miatt inkább nem erőltetem.
Beérek Óbányára, csendes és kihalt. A falu közepén egy kisebb csoport álldogál, beszélgetnek. Talán most jöttek miséről? Rájuk köszönök, barátságosan visszaköszönnek.
Kiérve Óbányáról hirtelen lehűl a levegő. A falu határában lévő két kis halastó vékonyan be van fagyva, a patak mellett is jégcsapok sorakoznak. A fákról olykor víz csöpög, mintha esne. Hiába szeretem ezt a völgyet, most egy barátságtalan arcát mutatja. Iszok egy korty szíverősítőt és megyek tovább.
A völgy végén rozoga híd vezet át a patak felett. Már nyáron sem volt túl bizalomgerjesztő, mikor utoljára erre jártam, azóta csak tovább romlott az állapota. Viszont felkerült rá egy "Vigyázz! A híd életveszélyes" tábla is. Pedig más út nincs, átugrani, megkerülni nem lehet, csak ezen kell átmenni valahogy. Inog, nyikorog, de kitart.
Kisújbánya még Óbányánál is kihaltabb, egyetlen emberrel sem találkozok, míg átmegyek a falun. Bár korábban felmerült bennem az ötlet, hogy innen Püspökszentlászló felé indulok, és megmászom a Zengő északi oldalát, de erről a tervről szinte azonnal le is tettem. Majd egyszer. Jelenleg éppen elég felmásznom a Cigány Hegyre. Itt tartok egy kis ebédszünetet, és kényelmesen megtervezem a további utamat. Legjobb lesz, ha a kék jelzésen lemegyek Zobákpusztára, részben azon az útvonalon, amin a Mecsek 700 is haladt, most legalább lesz időm fotózni és nézelődni, nem hajt a szintidő. Felmegyek a kilátóba. Délre a Zengő és a Hármashegy csúcsai éppen hogy csak kilátszanak a sűrű ködből, a többi égtáj felé viszont egészen tiszta a levegő. Feljön egy család is, apukának jó szeme van, kiszúrja, hogy a távolban látszik a köd felett a TV Torony csúcsa, ez nekem fel sem tűnt. Próbálom lefotózni, valami majd csak lesz belőle.
Lejutva a Cigány Hegyről már szinte kimondottam tavaszias az idő és egyre több a száraz avar. Rájövök, azért is jó egyedül kóborolni az erdőben, mert kedvemre zöröghetek az avarban, ugrálhatok, csapkodhatok a kezemmel, senki nem néz hülyének.
Elérem a Hidasi-völgy irányába vezető patakot. Már múltkor is megcsodáltam, mennyire kanyargós. Talán szándékosan terelték így? Nem tudom, valahogy nem tűnik túl természetesnek. A túraút sokszor eltűnik az avarban, de nem is kell látni, a patak mellett kényelmesen lehet haladni a jelzéseket követve.
Talán mégsem kellene olyan kényelmesen haladni, ha el akarom érni a buszt, így megszaporázom a lépteimet. Már közel a civilizáció, hallom az autók hangját. Egy utolsó kilométer. Jé, mi ez itt a fán? Egy ellenőrzőpont pecsét, 5-ös sorszámú. Lenne ma egy teljesítménytúra, ami nem szerepelt a listában? Nem hiszem, akkor találkoznom kellett volna már pár túrázóval. Ezt inkább csak itt felejthették kint a gondatlan szervezők. Biztos, ami biztos, pecsételek vele egyet, és indulok is tovább, már nincs sok vissza.
Beérek Zobákpusztára. Utolsó száz méter, még megörökítek egy különösen ronda disznót egy teherautó árnyékában, és várom a hazafelé vivő buszt. Ez a túra is véget ért.
Bár a józan észre fogom, a valóság az, hogy a kényelem győzött a kalandvágy felett, így a 700-as túrát választottuk az 1000 helyett.
Az indulási hely, egy általános iskola, tömve emberekkel. Úgy tűnik, a jó idő sokakat kicsalt a természetbe. Eszembe jut a nemrég hallott "divatból járnak túrázni" kifejezés. Lejelentkezés, szokásos papírkitöltés, beviszik az adatainkat egy számítógépbe, majd a lapunkra kapunk egy vonalkódot. Nem túlzás ez kicsit? A kapott térkép nagyon korrekt, lényegre törő, jól áttekinthető. A mellékelt útleírás kitér a látogatott helyek rövid történelmére és érdekességeire is. Ha mindenre ennyire odafigyelnek, nagy baj nem lehet.
Indulás. Szalagozás és útjelző táblák vezetnek ki a faluból, eltéveszteni nem lehet. Egy előttünk menő csapatnak mégis sikerül. Amikor tanácstalanul megállnak és visszanéznek, integetek és mutogatok.
Ez a harmadik alkalom, hogy megmásszuk a Zengőt. Keleti, nyugati, most meg déli irányból. Az északi lejtő kimaradt, de nem bánom, azon még lefelé menni is szörnyű. Kifáradva érünk fel a csúcson lévő ellenőrzőpontra. Pecsét, mellé szőlőcukrot osztanak. Kicsit megpihenünk, közben ismét megcsodálom a betontorony oldalát díszítő "megrongálni tilos" feliratot. Ugyan, hogy lehetne ezt megrongálni? Gyors reggeli után folytatjuk utunkat, abban a boldog tudatban, hogy már az emelkedők több, mint a felén túl vagyunk.
Lecsorgunk Püspökszentlászló felé. A keskeny úton ketten besorolnak mögénk. Először még érdeklődve hallgatom a beszélgetésüket, de hamar rájövök, hogy mindenkinek jobb lenne, ha otthon maradtak volna. Hamar itt az újabb ellenőrzőpont, majd ott lerázzuk őket.
Sok ember és egy bozontos kutya fogad minket, aki a fényképezőgépet látva felhagy a barátkozással. A menü szőlőcukor, víz és sonkás szendvics. Egyszer jó lenne eljönni ide az arborétumba, körbejárni. Egyáltalán be lehet még menni?
Újabb kellemes emelkedő, és ami még rosszabb, valahogy ismét mögénk került az a két alak. A mezőn végre megszabadulunk tőlük, és már ott is vagyunk Kisújbányán, a harmadik ponton. Pecsét, mellé valami gyanús csoki. Kemény, és furcsa az íze, de most jól esik. Tovább a műút mellett. Halvány mosoly, hogy most nem kell megmásznunk a Cigány hegyet, elmegyünk csak mellette. Az erdőben bokáig ér az avar, ahogy haladunk benne, eszembe jut róla egy régi mese, és a kellemes emlékekbe burkolózva már csak a műútra visszatérve tűnik fel, mennyit haladtunk már.
Az út mellett vízelvezető árkot ástak, a nyomokból ítélve nem is olyan régen, ami egy jó dolog, csupán az a probléma, hogy át kell másznunk rajta, ha folytatni akarjuk utunkat. Érdekes, szép helyen megyünk keresztül, kanyargó patak mellett, az utat csak sejteni lehet, valahol az avar alatt. Újabb, és egyben az utolsó nagyobb emelkedő, felfelé haladva kerülgetjük a favágók munkagépeit. Gyanúsan méregetnek, de szerencsére minket nem akarnak befogni némi különmunkára.
Megérkezünk az utolsó pontra. Üdítő és vegyes rágcsa. Innen a célig már sima, kényelmes, lejtős út vezet.
Beérünk Püspökszentlászló aljára. Műút, fájós talpak. A javaslatomat, miszerint visszaúton is megmászhatnánk a Zengőt egyöntetűen elutasítják. Hosszúhetény határa. Városiakhoz méltóan megcsodálunk pár legelésző tehenet. Ismét rájövök, miért is kapta a falu a "hosszú" jelzőt. Mintha nem akarna közelebb kerülni a cél. Egy kanyart le tudunk vágni. Már csak pár száz méter. Készen is vagyunk. Gratuláció, emléklap, kitűző. Valami meleg étel, vagy legalább zsíros kenyér? Hát az itt nem jár. Sebaj, irány hazafelé.
Egy újabb éjszakai túra. Az indulási helyről ugyan nem tudom pontosan, hogy merre is van, de ilyen apróságok nem tarthatnak vissza. Nézem a buszon az embereket, jó pár van, akin látszik, szintén a túrára megy, úgyhogy olyan nagy baj már nem lehet. Leszállok a hotelnél, körülnézek. Megszólítok egy három fős csoportot. Igen, ők is az éjszakai túrára jöttek, de a rajthelyt illetően szintén elég bizonytalanok. Elindulunk arra, amerre a kulcsosháznak kell lennie, mások is erre mennek. Rövid séta után ott is vagyunk. Kis ház, rengeteg emberrel körülötte. Gyorsan lejelentkezem, aztán indulás mielőbb. Nézem a kapott leírást, mintha kicsit más lenne az útvonal, mint ahogy előre jelezték. Első pont a TV Torony, egy jó kis emelkedő megadja az alaphangulatot. Nem is olyan kicsi. Sikeresen ráhangol a túrára, és elfelejtem a nap összes nyűgét, ráérek majd hétfőn folytatni az aggódást. De meredek. Mire felérek a toronyhoz, már lóg a nyelvem. Nem arról volt szó, hogy 111 méter lesz az összes emelkedő? Hát nem.
Rövid keresés után megtalálom az első pontot. Itt kedves őrök sport szeletet osztanak a pecsét mellé, és biztosítanak, hogy innen már sokkal könnyebb lesz. A Kis-Tubes felé haladva döbbenek rá, hogy milyen szép is most az éjszaka és a telihold fénye. Lekapcsolom a lámpát, úgy haladok tovább. Csend, béke, nyugalom, holdfény. Amikor letérek a kilátó felé, páran bizonygatják, hogy rossz irányba megyek, nem arra vezet az út. Most mondjam el nekik, hogy mekkora vétek egy ilyen tiszta éjszakán elmenni a kilátó mellett, anélkül, hogy az ember kimenne rá, megcsodálni a város fényeit? Á, úgysem értenék meg.
Tovább a Tubes felé. Fiatalokból álló, hangos társaság, gyorsan lehagyom őket. Lapisnál két térképnézegető turista sikeresen tévútra vezet. Már éppen sorra venném a felmenőiket, amikor rájövök, nekik van igazuk, így ha nem is a kijelölt úton megyek, de levágok egy felesleges kanyart. Eszembe jut a régi vicc, "tudok egy rövidebb utat az erdőn át" Csak ne lenne ennyire meredek, és bozótos.
Beérek a Remete Rétre, a második ellenőrző pontra. Süti, pecsét és vidám emberek. Irány vissza Lapisra, csak most a déli úton. Évekkel ezelőtt itt eltévedtek páran az erdőben, akkor nem értettem, hogy lehetséges ez, hiszen mindenütt jól jelölt turistautak vannak, csak el kell indulni valamelyik irányba. Most megértettem. Hiába a fejlámpa, hiába a GPS, a sűrű avar egyformán fed mindent. Egy darabig csak megyek előre, egyik jelzéstől a másikig, anélkül, hogy látnám, valóban út van a talpam alatt
Jönnek velem szemben. Aztán még jönnek, egyre többen. Elnéztem volna a térképet, és ellenkező irányba tenném meg ezt a szakaszt? De nem, a térkép szerint én megyek a jó irányba, nem a többiek. Végül is mindegy, ugyanoda érek. Elérem a Sóshegyi Kilátót. Még nappal se túl biztonságos felmászni rá, így most inkább kihagyom.
Lapison egy futó érdeklődik tőlem az irányról. Mint kiderül, ő is a menetiránnyal szemben akar haladni, de hogy miért, az már nem derül ki. Vissza a rajt felé egy egyenes úton. Elmúlt már a ihlet, amit a hegytetőn adott a hold, csak az vezérel, legyek túl rajta minél előbb. Újra lekapcsolom a lámpát, így sokkal barátságosabb az erdő. Végre beérek a célba. Sok ember, nyüzsgés, kitűző, emléklap, pogácsa és meleg tea, ez utóbbi igen jól esik. Elköszönök, és a megálló felé veszem az irányt. Igen, jó lett volna előre megnéznem a buszok indulását, de szerencsémre rövidesen jön is egy. Kicsit csodálkozom, mert a két utas egyike sem a túráról jött. Ők vajon mivel mennek majd haza? Autóval mind, vagy lesétálnak a városba, kissé megtoldva a túrát? Ez már az ő dolguk, engem vár a meleg ágy.
