Dombay-tó maraton 15. 2011. december 18.

Ez a túra is nehezen indul. Még előző nap sem volt biztos, hogy megyünk-e rá, részben az időjárás, részben a Dombay-tó nehéz megközelíthetősége miatt. Be kell vallanom, még nekem sem volt túl nagy kedvem hozzá.
Azért csak útnak indulunk. Bár nem tudjuk merre, a rajt helye is kétséges. Nem baj, mi azért megyünk.
Parkoló autók, sok ember, ez lesz az. Barátságos arcok és egy ismerős kutya. Az asztalon egy csomó serleg. Csak nem a túra teljesítőinek? Ezt azért nem hiszem. A túra érdekessége, hogy nem kell az indulásnál eldönteni, milyen távon szeretnénk indulni, majd menet közben, ahogy jól esik. Na induljunk útnak.
Szép az idő, pont túrához való. Hűvös, de tiszta, az előző napi havazás nyomai látszanak a Zengőn, bár lehet, csak a fák csúcsán maradt némi hó. Nekem viszont kiadták, készítsek téli tájképet, anélkül haza se menjek. Majd meglátom, mire jutok.

Hányadszor is másszuk meg a Zengőt? Ez a negyedik alkalom idén. De legalább olyan úton megyünk, amelyiken még nem voltunk. Szerencsére nem túl meredek.
Sűrűsödő hófoltok a fák között. Meg még több. Meg... na ez az, amire nem számítottam. Bokáig érő friss hó mindenütt. A végén még meglesz a téli tájkép. Hócsata. Ez már hiányzott. Közben készülnek a téli tájképek is. Szép ez a hó, nem mondom, de egy kicsit nehéz benne hegyet mászni. Itt ahol már meredek, főleg az. Ahogy látom, másnak is meg kell állnia az út mellett, erőt gyűjteni, akkor nem velünk van a baj. Nehezen, de felérünk a Zengőre. Pecsét, szaloncukor. Zseléset fogok, abban nem lehet annyira csalódni. Mondtam én! Aki kókuszosat választott, így járt, annak már a színe sem túl biztató.
Ugye nem sietünk? Akkor jó. Felmászhatnánk a toronyba, körülnézni, ez eddig mindig kimaradt. A tiltó tábla? Az láthatóan másokat se érdekel. Na irány felfelé! Nem túl bizalomgerjesztő ez a vaslétra, de ha eddig egyben maradt, alattam se fog leszakadni. Mennyi van még vissza? Egyáltalán, hogy fogok ezen visszajönni? Még szerencse, hogy a zsákomat lent hagytam. Felérek. Körbenézek. Megérte. Fantasztikus a kilátás minden irányba. Miért nem jöttünk fel ide eddig? Furcsa érzés lenézni a Hármashegyre, a távolban a TV-torony kilátója is alattunk van még.

Valahogy lejutok, nem is volt olyan rettenetes. Ideje továbbindulnunk, ráadásul el is kell dönteni, melyik távon menjünk. Elég lesz a 15 km is. Lefelé menet újabb hócsaták, mindenki megkapja, amit megérdemel. Lassan  eltűnik a hó, ahogy beérünk Hosszúheténybe, itt már szinte tavasz van. Napsütés, langyos szellő, és sár, rengeteg sár. Esetleg be is kellene mennünk a faluba az ellenőrzőponthoz. Hol is van? Egy kocsmában. Biztos jó ötlet volt ez a szervezőktől? Felvillan a kép a lelki szemeim előtt, amint egy sötét lebújban,  ahol a sűrű füsttől nem látni, kibe állítják bele a nagykést, két merevrészeg között ül a pontőr a pecsétjével. Szép kilátások. Szerencsére a helyzet koránt sem ilyen rémes. Nem is kocsma, vendéglő, rendes, takaros. A pecsét mellé forró tea is jár, kis beszélgetéssel a nemvárt időjárásról. Na, már nincs sok vissza, bár a térkép szerint kicsit unalmas lesz az út, ami a mező közepén vezet szinte végig.
Ismét tévedtem, több mindenben is. Bár egy unalmas mezei út lenne, amin haladunk! De nem. Reggel óta felengedett a fagyos föld, és pocsolyákat átugrálva, akkora sárba megyünk, amiben egy harckocsi is elakadna. Ez a két kilométeres út emlékezetes marad.
Az utolsó szakasz legalább füves már. Vakarjuk a sarat magunkról, de nem sok sikerrel. Ketten jönnek szembe, láthatóan ők is túrázók. Ugye nem kell visszafordulni? Nem. Ők már teljesítették, csak visszagyalogolnak Hosszúheténybe, onnan könnyebben hazajutnak. Vissza? Ezen az úton? Ők tudják...
Beérünk. Kitűző, emléklap. Enni... paprikás krumpli, hatalmas kondérral, sűrű, tele kolbásszal. Na ilyen sem volt még. Merek magamnak egy emberes adagot. Nem pofátlanság ennyit? Nem. Ez most igazán jól esik. Rákérdezek a kupákra. Úgy tűnik, nem kell semmi emberfeletti dolgot teljesíteni, a bronzfokozat simán meglesz jövőre. Talán az ezüst is, ha összeszedem magam? Akár. Majd kiderül. Végre van egy cél, amit kitűzhetek magam elé a túrákon.

Mecseki Mikulás - 2011 december 3.

Na ez a túra is jól kezdődik, a megállóban döbbenek rá, hogy sikerült leölnöm a GPS-t. Nem az eltévedéstől félek - ez egy rövid kis túra lesz, jól ismert terepen - csak éppen így nem tudom megörökíteni az útvonalat. Viszont, hogy jó is legyen a reggelben, az előző napok zord időjárását felváltotta a hirtelen jött tavasz. Talán nem kellett volna az a nagykabát, de most már mindegy.

Még a buszmegállóban összeismerkedünk egy turistával, aki szintén a Mecseki Mikulásra igyekszik. Hamar kiderül, hogy ő más kategóriába tartozik, mint mi. Szerinte az 50 km még nem egy vészes táv, különösebb felkészülés nélkül is végig lehet rajta menni fáradtság nélkül. Aha... Sőt, ehe... Aztán kiderül, hogy már túl van pár nemzetközi verseny megnyerésén. Sok érdekes dolgot mesél, amik egyrészt fellelkesítenek, másrészről viszont kezdem szégyellni magam, hogy 30 km volt a legtöbb, amit ezidáig egyben legyalogoltam. Jól elbeszélgetünk vele, olyannyira, hogy el is felejtünk leszállni a buszról. Megesik. Egy megállónyi gyaloglás visszafelé még nem a világ vége, legalább bemelegítünk. 
A kulcsosház ismét tömve, a szervezők mind mikulás sapkát viselnek. Gyors lejelentkezés, majd útnak indulunk, minél távolabb a nagy tömegtől. Elköszönünk az úriembertől, mi a saját kényelmes tempónkban megyünk végig a távon. 
Remeterét felé kényelmes, egyenes, kissé monoton út vezet, de legalább kitárgyaljuk az élet dolgait. Egyre inkább úgy vélem, jobb helye lett volna otthon ennek a kabátnak, de levenni és cipelni nem akarom. 
Beérünk a Remete Rétre. Tömve emberekkel, nem csak a túrán résztvevők, hanem egy nagyobb gyerekcsapat is, mint kiderül, 11-12 évesek. Hamar megtaláljuk az ellenőrzőpontot, az egyetlen mikulássapkás fej a sokadalomban. Pecsét. És? Semmi? Egy szaloncukor? Nincs. Na szép. Keresünk egy szabad padot és kárpótoljuk magunkat termoszban hozott forralt borral. A langyos idő ellenére jól esik. 
Mikor tovább indulunk, gondosan megszemlélem az útszakaszt, amin pár héttel ezelőtt az éjszakai túrán bolyongtam. Nappal sem sokkal jobb, az avar egybemossa a környezetével és lazán tovább mennénk egyenesen, miközben az út elkanyarodik alattunk, ha nincs a jelzés.
Út közben megegyezünk, tíz perc veszteség nem számít, felmászunk a Sóshegyi kilátóba, de mikor odaérünk, inkább leteszünk róla, az iskoláscsapat másik fele már megszállta. Megyünk tovább szó nélkül a Lapis felé, majd onnan fel a Tubesre. Ez az út mintha meredekebb lenne, mint amilyen volt, lóg a nyelvem, mire felérünk, az vigasztal, több emelkedő már nem nagyon lesz. Kistubesre viszont kimegyünk. Hatalmas szél fogad, majd levisz a kilátóról, azért pár fotót készítek a városról.

Továbbindulva rádöbbenek, hogy bele kellene húznunk. Bár emelkedő már alig lesz, de még van vissza út rendesen és kifutunk a 3 órás szintidőből. Egyáltalán miért van itt szintidő, és miért ilyen szoros? Egy ilyen rövid, alig 13 km hosszú, kényelmes úton végigmenő túrának nem az lenne a célja, hogy minél több embert kicsaljon a városból? Családokat gyerekkel, akik most ismerkednek a természetjárás szépségeivel.

TV Torony, a 2. ellenőrzőpont. Morcos pontőr, olyan életunt arccal, amilyent ritkán lát az ember. A mikulás sapka azért megvan. Komoran pecsétel, majd kiadja az útirányt, így lemondunk arról a tervünkről, hogy elegánsan levágjuk a dömörkapui kanyart. Szaloncukrot természetesen tőle se kaptunk. 

Bukdácsolunk lefelé a köves úton, kis család jön velünk szembe, mögöttük egy újabb mikulás. Ezúttal nem csak sapka, hanem teljes felszerelés, még puttonya is van, de úgy tűnik, ő nem hozzánk tartozik. Talán meg kellett volna próbálkozni a versmondással? Á, inkább nem.

Leérünk a Dömörkapuhoz. Hű... vagy három mikulás, sok gyerek, kisvasút. Kollega szerint egy női mikulás is volt közöttük, de nekem ez nem tűnt fel. Sietünk a cél irányába, de nem annyira, hogy nem álljunk meg az állatkert mellett barátkozni egy emuval. Azaz csak barátkoznánk, de őméltósága tojik ránk, még tisztességesen lefotózni se hagyja magát. 

Beérünk a célba, 5 perccel a szintidő lejárta előtt. Emléklap, kitűző, és egy mikulás minden beérkezőnek kis mikulás csomagot oszt, ez feledteti az ellenőrzőpontokon lévő szaloncukor hiányt. Ráadásul még verset sem kell hozzá mondani. Zsíros kenyér hagymával, mellé valami gyanús gyógytea, mindenféle fűből, koffeinmentesen. Nekünk pont nem jut, de nem sajnáljuk annyira. Elköszönünk, irány haza. Ennek a túrának is vége.