Nyugat-Mecsek 999 - 2012 június

Hát körbeértem. Ez volt az a túra, amin tavaly újrakezdtem a teljesítménytúrázói pályafutásomat. Azaz mégsem, mert idén már új útvonalon halad, de a táv és az emelkedés ugyanannyi, úgyhogy itt a lehetőség lemérni, mennyit változtam egy év alatt.
A rajthely Pécsbánya. Megérkezünk, lejelentkezünk, megkóstoljuk a hozott sütit, és tanulmányozzuk az útvonalat, mialatt megpróbálom működésre bírni a gps-t. Útvonal... A kiíráshoz képest is változott még, bár csak előnyére, így nem kell felmászni Istenkútról a Tubesig. 
Gps elindul, mi is megyünk. Úgy tűnik, szép időnk lesz annak ellenére, hogy záporral riogatott az előrejelzés, pedig nem is lenne rossz egy kis szemerkélés, éppen csak annyi, hogy kellemesen hűvös legyen a levegő.
Indulásképp egy enyhe emelkedő, pont jó, hogy ráhangolódjunk a túrára, aztán egy enyhe lejtő és már ott is vagyunk a Tripamer fánál. Pihenésképpen játszani próbálunk egy apró jószággal - talán pele, vagy erdei egér - de ő nem akar velünk játszani, berobog az avar közé, úgyhogy megyünk is tovább. 
Az első ellenőrző pont a Kőlyuknál van. Nagy örömünkre a szokásos étolaj alapú csoki helyett hagyományos sportszeletet osztanak, be is faljuk azonnal. A forrásnál feltöltöm a palackomat, majd pihenés nélkül tovább is állunk. Úgy tűnik, igazolódik a pár túrával ezelőtt felállított elméletem, miszerint az első pont után mindig egy szívatós emelkedő következik. Bár nem túl meredek, de keskeny, tele van sziklákkal, ágakkal, és nem akar véget érni.

Véget ért. Egyenes széles út, kényelmesen elférünk rajta, akár egymás mellett is. Körbejár a sütisdoboz, majd elindulunk kényelmesen a Lapis felé. Eddig egészen jó volt, bár az igazi megpróbáltatás most következik. Sebaj, Istenkúton csak kapunk valami doppingot. Csak érnénk már végre le. Keskeny, meredek, köves út, bukdácsolunk lefelé. Ha ilyenen kell felfelé is jönni... de erre most nem szabad gondolni. Beérünk a házak közé, már nincs messze az ellenőrző pont. Elérjük a kutat, pont sehol, csak egy gyanús úriember töltögeti a palackjait. Elérjük a buszfordulót. Ellenőrzőpont itt sincs, viszont találkozunk két másik csapattal, akik szintén nem találták. Vizsgáljuk a rajtlapot, hátha megtaláljuk a szervezők elérhetőségét, de nem. A többiek továbbmennek, mi leülünk a megállóban és várjuk a csodát.

Alig nyújtóztatjuk ki fáradt végtagjainkat, mikor a csoda megérkezik. Csapattársunkat felhívja a testvére, aki a rövid távon indult és  immár a célban pihen. Kérdezd már meg a szervezőktől, hogy ugyan, hol találjuk az a pontot. Bár ne tette volna. Akkor továbbállhatunk volna azzal a tudattal, hogy mi voltunk a bénák és nem találtuk meg. Vagy nem is itt van a pont. Vagy történt valami a pontőrrel. De nem. Az iskola udvarán, lóg a kis zászló, alatta egy zsírkréta, azzal kell magunknak megjelölni, hogy itt voltunk. De miért? Miért pont itt, ahova könnyedén, akár helyi buszjárattal kijöhetett volna bárki? Inkább nem gondolkozom ezen. Pihenünk egyet, felfrissülünk a kútnál, aztán nagy sóhajjal nekivágunk az emelkedőnek. 
Keskeny műút, kétoldalt meredek, 3-4 méter magas fal. Az út közepén egy madár, próbálna felrepülni, de még nem megy neki. Nosza, kapjuk el, tegyük fel a bozótosba, ahova próbálna visszajutni.
Elfogtuk, feltettük, épségben megúszta. Legalábbis a madár.
Mászunk felfelé a házak között. Érdekes környék. Hatalmas házak, olyan autókkal, amik 5-10 évi fizetésembe kerülnek, mellettük lepusztult viskók romjai, ápolatlan gazos kertekkel. A nyelvünk kilóg, mire elérjük az erdő szélét, és a piros kereszteződést. Nem tudom, mi lenne velünk, ha az eredeti terv szerint innen még a Tubesre is fel kellene másznunk. 
Kényelmes erdei út, se nem lejt, se nem emelkedik. Ballagunk szótlanul. Kezdek elbambulni, sok volt ez az előző emelkedő a tűző napon. Eljutunk az utolsó pontig a Kardos úti Kulcsosházba. Titkon abban bízok, hogy ha már itt van a pont, akkor kapunk valami innivalót a hűtőből. Nem kapunk. A ház zárva, előtte ül a pontőr, pecsétet és a szokásos csokit osztja, ami már kellemesen megolvadt a napon. Nem baj, így is jó, kell az energia. Mikor indulunk tovább, feltűnik, hogy itt is, a zászló alatt lóg egy zsírkréta. Próbálom elkerülni, hogy ebből bármilyen következtetést levonjak, de csak előbújik a gondolat, miszerint itt se várt volna minket senki eredetileg. 

Elérjük a Dömörkaput, majd megindulunk lefelé Lámpásvölgy irányába. Keskeny, meredek, bozótos rész, nem ártott volna pár helyen kiszalagozni. Kezd az egész csapat nyűgös lenni, ami érthető, pedig már nincs sok vissza.
A telefonom vidám sípolással tudatja, hogy eddig bírta az akkumulátor. Ideje lenne, valami úti utántöltő megoldást keresnem a hosszabb túrákra. 
Ballagunk végig a műúton a bányagödör mellett. Már csak egy emelkedő, már csak egy utca. Elmegyünk egy garázssor mellett. Az egyik ajtó nyitva van, bent egy fekete-fehér pónit etet éppen a gazdája. Megyek pár métert, mire rádöbbenek, mit is láttam. Visszafordulok, tényleg ott vannak. Jó lenne lefotózni, de már így is gyanúsan méreget a ló gazdája.
Beérünk a célba. Kitűző, emléklap, zsíros kenyér. Még rákérdezek, hányan indultak, mivel gyanúsan kevés túrázóval találkoztunk út közben, aztán indulunk hazafelé. Ma sem lesz szükség altatóra.

Égervölgyből Abaligetre - 2012 május

Mivel teljesítménytúra még sokára lesz, magunknak kell szervezni valamit a hétvégére. Menjen az út szép helyen, de ne olyanon, amit már sokszor bejártunk. Ne legyen túl sok hegymászás, de ne is legyen túl rövid az út. Valamint az egyik legfőbb szempont, lehessen útközben bodzát szedni. Egyéb óhaj? Jó, akkor sétáljunk el Abaligetre Égervölgyből. A kritériumok nagy részének eleget tesz. 
Első állomásunk a játszótér az Éger-tetőn. Egy szem bodzabokor árválkodik, az is a bozótos közepén, oda ugyan nem mászunk be érte, úgyhogy a reggeli elfogyasztása és egy kis hintázás után gyorsan tovább is állunk. 
Rövid séta után elérjük az út azon szakaszát, ahol a legnagyobb aszályban is pocsolya van. Most sincs másként. Láthatóan még nőtt is, mióta utoljára erre jártunk. A partján már annyi hely sincs, hogy elmehessünk mellette. Vagy átugrálunk göröngyről-göröngyre, bízva benne, hogy nem süllyedünk el, vagy áttörünk a szúrós bozótoson. Én az ugrálást választom, a többiek a bozótost. Nagy nehezen átérünk a túlpartra, sárosan, összekarmolva. Mindannyian azt hisszük, a másik járt jobban.

Haladunk a Babás Szerkövek felé a már jól ismert úton. Bár sokszor jártunk erre, mind a két irányba, de ezt a szakaszt nem lehet megunni. Keskeny ösvény kanyarog a hegyoldalban, a fenyőfák között. Ez az egyik legszebb erdőrész a Mecseken.

Igen, találunk két bodzabokrot. Neki is látunk szüretelni, de eléggé kinyíltak már a virágok, minden mozdulatra szirom és virágporeső hullik ránk. 
Már szinte elérjük a Babás Szerköveket, mikor találunk pár nagy őzláb gombát. Egy darabig gusztájuk őket, de arra jutunk, hogy ez a néhány semmire nem lenne elég, ráadásul elég sokára is érünk még haza, úgyhogy bár kitárgyaljuk a gombák elkészítésének módjait, békén hagyjuk őket. 
Végighaladunk a kövek mentén. Minden egyes sziklacsoport új látvány, és új fotótéma. Közben egy pillantást vetek felfelé a Zsongor-kőre. Ma nem mászunk fel oda, inkább megkerüljük a Jakab-hegy csúcsát.  
Megyünk tovább. Újabb bodzabokrok, ezek már sokkal szebbek, mint az előző. Alaposan meg is szedjük magunkat. Ennyi talán már elég lesz. 
A bodza mellett találok pár szál növényt, ami leginkább fokhagymához hasonlít. Megszagolom, tényleg az. Itt teremne vadon? Óvatosan kihúzok egy szálat, hátha megmarad hazáig, otthon majd beültetem egy nagyobb ládába.
Petőczpuszta. Kis harangláb és a IV. NY-i légakna helye, egy emlékkővel. Kicsit elidőzünk, megcsodáljuk a mező virágait, elfogyasztjuk a maradék szendvicseinket, majd elindulunk tovább a műúton. Teljesen más növények élnek erre, mint alig pár kilométer távolságra, a hegy déli oldalán. Érdekes vállalkozás lenne végigjárni az egész Mecseket és végigfotózva számba venni, hogy melyik részén milyen virágok élnek. Miért is ne? Ezt még végig fogom gondolni.

Figyelmesen nézem magam körül az utat. Eddig egy alkalommal jártunk erre, akkor is hóban. Próbálok visszaemlékezni és beazonosítani a helyeket, de egy-egy pont kivételével nem nagyon sikerül. 
Még egy utolsó nagy lejtő és már Abaligeten is vagyunk. Talán jó lett volna előre megnézni, hogy járnak visszafelé a buszok. Fél óra múlva jön egy, az nem is sok. Addig megnézzük a tavat, elég lehangoló látvány, szinte pocsolyányi víz van az alján. Megnézzük még távolról a kacsákat, aztán érkezik a busz, mehetünk haza.