Napok óta az előrejelzést lessük, hogy el tudunk-e menni a túrára. Bár rövid - bő 12 km - és jól ismert terepen is vezet, de úgy hiányzik már, mint egy falat túra. Ráadásul, itt a végén mikuláscsomagot is kapunk.
2012. december 3., hétfő
2012. október 30., kedd
A Mecseki Láthatatlanok Nyomában - 2012 október
Ülök a buszon, ami elvisz Zobákpusztára. Kint 2-3 °C és esik az eső. Miért jövök mégis? Nem tudom. Meg se fordult a fejemben, hogy otthon maradjak. Talán a tavalyi túra szép emlékei miatt, talán, mert mostanában ritkán jutok el teljesítménytúrákra, talán a bizonyítási vágy, magam előtt.
2012. október 29., hétfő
Tolna 25 - 2012 szeptember
Az előző évben volt pár kellemetlenség ezen a túrán, úgyhogy idén már gyanakodva jöttünk el rá. Mint kiderült, nem is alaptalanul, az indulást ugyanis meggátolta az indulólapok hiánya. Várakozás, tömeg, hiszti. Ha nem Bonyhádon lettünk volna, visszafordulok az első negyed óra után. Aztán csak megérkezett az ellátmány és végre útnak indulhattunk. Ki az épületből, minél távolabb a tömegtől. Az első fél kilométer után végre lehiggadok, és rájövök, jó lenne, ha bekapcsolnám a gps-t.
2012. szeptember 5., szerda
Kelet-Mecseki Barangolások - 2012 augusztus
Újabb magányos túra. Hát nincs senki, aki hajnalban felkelne, hogy aztán bebarangolja a fél Mecseket? Úgy látszik. Ez van, vágjunk bele.
Megérkezek Zobákpusztára, a rajthelyre. Sehol senki, csak két szervező. Mi történt? Ennyire korán jöttem volna? Vagy ilyen népszerűtlen a túra? Megkérdezem, indultak már jó páran előttem. Akkor csak pont így értem ide. Kitöltöm a jelentkezési lapot, nézem a térképet, forgatom, csak nem akar összeállni az út. Ennyire fáradt lennék? Pedig ezt a területet ismerem, bejártam párszor. Nézem, hasonlítom a gps térképével, továbbra se áll össze a kép. Mindegy, indulok, követem a jelzéseket és majdcsak kiérek valahol.
Amint kiérek a kapun és ráfordulok a k- s+ útra, egyből leesik, merre is kell menni. Úgy látszik, csak nagyon reggel van még.
Megérkezek Zobákpusztára, a rajthelyre. Sehol senki, csak két szervező. Mi történt? Ennyire korán jöttem volna? Vagy ilyen népszerűtlen a túra? Megkérdezem, indultak már jó páran előttem. Akkor csak pont így értem ide. Kitöltöm a jelentkezési lapot, nézem a térképet, forgatom, csak nem akar összeállni az út. Ennyire fáradt lennék? Pedig ezt a területet ismerem, bejártam párszor. Nézem, hasonlítom a gps térképével, továbbra se áll össze a kép. Mindegy, indulok, követem a jelzéseket és majdcsak kiérek valahol.
Amint kiérek a kapun és ráfordulok a k- s+ útra, egyből leesik, merre is kell menni. Úgy látszik, csak nagyon reggel van még.
2012. augusztus 17., péntek
Körbe a Jakab-hegyen - 2012 augusztus
Hajnali ébredés, forgolódás. Ha már úgysem tudok visszaaludni, akkor inkább keljek útra jó korán, hogy kihasználva a szabadság utolsó napjait, csavarogjak egy jót a Jakab-hegy körül. Kávé, menetrend, indulás. Reggel fél 6, és én itt állok Éger-völgy bejáratánál. Normális vagyok? Biztosan. Most legalább még nincs senki errefelé. Megindulok előre, a jól megszokott úton. Végig a tó mellett, balra, fel az emelkedőn, panoráma sétány, Égertető, majd egyenesen a Babás Szerkövekig. Hányszor jártam végig ezt az utat? Nem tudnám megmondani. Sokszor. mégsem unalmas, mégis szeretek erre járni, mégis mindig elgyönyörködtet a táj, amikor erre járok. A Babás Szerkövek nem változtak meg szombat óta, most mégis más a reggeli fényekben letekinteni innen Kővágószőlősre.
Megreggelizek, majd indulok tovább, végig a kövek mentén, a piros háromszöget követve. Itt már kevésbé ismerős a táj. Keskeny út kanyarog a fák és a kövek között, végig a hegyoldalon. Csend, béke és nyugalom. Ez az, amire most szükségem van, hogy kitisztuljon a fejem a mindennapok gondjaitól.
Kiérek egy szélesebb földútra, haladok rajta észak felé. Kis emelkedő, kis lejtő, máris kiérek Petőczpusztára a haranglábhoz.
Körbejárom a rétet, megnézem az aknák emlékköveit, megcsodálom a sűrűn növő virágokat, majd megyek tovább.
Kanyargós műút. Lassú, unalmas, emelkedős. Nem nagyon, csak éppen annyira, hogy megcsappantsa a hangulatomat és elálmosítson, mire eljutok a végére. Út közben elmegyek a kedvenc útjelzőm mellett. Ez a kő mindig is felderített, pedig csak első pillantásra tűnhet kuszának a jelölés rajta.
Beérek a volt akna helyére. Még megvan az út, a kapu előtti forduló, az akna bejáratához ültetett fenyőfák. Az emlékkő körüli terület kerítéssel körbe van kerítve. Miért? Fogalmam sincs róla. De a kapu tárva-nyitva, így bemegyek, lefotózom, majd megyek tovább a piros sáv mentén, ez már visszavisz Éger völgybe, nem kell róla letérnem.
Hát ez? Ez bizony egy szép nadragulya bokor, ilyent is ritkán látni errefelé. Tele van érett terméssel. Eljátszom a gondolattal, de nem szedek belőle.
Lassan visszaérek a völgybe. Kezdem érezni a kialvatlanságot, összefolynak a gondolataim. Baktatok az erdőben, nézem a tájat. Felbukkan két őz és berohannak a fák közé. Próbálom lefotózni őket, de csak elmosódott barna foltok lesznek a képen. Talán, majd legközelebb. Elérem a Farkas-forrást, innen már csak 2 km. Már csak 1. Itt vagyok újra a tónál, ahonnan kora reggel elindultam. A mai séta is megvolt.
Megreggelizek, majd indulok tovább, végig a kövek mentén, a piros háromszöget követve. Itt már kevésbé ismerős a táj. Keskeny út kanyarog a fák és a kövek között, végig a hegyoldalon. Csend, béke és nyugalom. Ez az, amire most szükségem van, hogy kitisztuljon a fejem a mindennapok gondjaitól.
Kiérek egy szélesebb földútra, haladok rajta észak felé. Kis emelkedő, kis lejtő, máris kiérek Petőczpusztára a haranglábhoz.
Körbejárom a rétet, megnézem az aknák emlékköveit, megcsodálom a sűrűn növő virágokat, majd megyek tovább.
Kanyargós műút. Lassú, unalmas, emelkedős. Nem nagyon, csak éppen annyira, hogy megcsappantsa a hangulatomat és elálmosítson, mire eljutok a végére. Út közben elmegyek a kedvenc útjelzőm mellett. Ez a kő mindig is felderített, pedig csak első pillantásra tűnhet kuszának a jelölés rajta.
Beérek a volt akna helyére. Még megvan az út, a kapu előtti forduló, az akna bejáratához ültetett fenyőfák. Az emlékkő körüli terület kerítéssel körbe van kerítve. Miért? Fogalmam sincs róla. De a kapu tárva-nyitva, így bemegyek, lefotózom, majd megyek tovább a piros sáv mentén, ez már visszavisz Éger völgybe, nem kell róla letérnem.
Hát ez? Ez bizony egy szép nadragulya bokor, ilyent is ritkán látni errefelé. Tele van érett terméssel. Eljátszom a gondolattal, de nem szedek belőle.
Lassan visszaérek a völgybe. Kezdem érezni a kialvatlanságot, összefolynak a gondolataim. Baktatok az erdőben, nézem a tájat. Felbukkan két őz és berohannak a fák közé. Próbálom lefotózni őket, de csak elmosódott barna foltok lesznek a képen. Talán, majd legközelebb. Elérem a Farkas-forrást, innen már csak 2 km. Már csak 1. Itt vagyok újra a tónál, ahonnan kora reggel elindultam. A mai séta is megvolt.
2012. augusztus 12., vasárnap
Tubes 20 - 2012 augusztus
Ez a túra is jól kezdődik. Hála a pécsi tömegközlekedésnek, vagy beér az 1-es busz a menetidőnél két perccel korábban - ami esélyes reggel 6 óra magasságában - vagy várhatunk 50 percet a következő buszra. Beért, éppen hogy csak.
A rajthelyen - a Cserkúti Csárdánál - pár ember lézeng csak. Lejelentkezünk, megkóstoljuk a káposztás sütit, aztán egy rajtfotó után indulunk is, felfelé a Jakab-hegyre. Nem tűnik túl biztatónak, innen lentről nézve, úgyhogy nem is nézünk felfelé, inkább a térképet tanulmányozzuk, de valami nem stimmel, mintha máshol lennénk, nem a térkép jelölte úton. Az útleírás is furán kezdődik, biztos jó papírt kaptunk? Hirtelen rádöbbenek. Tavaly már két rajthely volt, egy a 6-os út mellett, és egy Cserkút közepén, és ez a térkép a 2. rajthelytől indul. Ej-ej... Nemsokára beérjük az előttünk induló csapatot, ők is a térképet böngészik az utat keresve. Tájékoztatom őket a helyzetről és megmutatom az utat, mire elhangzik pár fenyegetés a szervezők felé. Hát, ez is jól kezdődik.
Kiérünk Cserkút határába, kezdődik az igazi megpróbáltatás. A fölénk magasodó hegy még mindig túl magasnak tűnik, de innen már nincs visszaút. Lefújjuk magunkat kullancsriasztóval és nekivágunk az útnak.
Nem is olyan vészes, tavaly mintha sokkal rosszabb lett volna. Hamar felérünk a Babás szerkövekhez, itt tartunk egy rövid szünetet tájnézés-ivás-fotózás részére. Már épp kezdjük jól érezni magunkat, amikor megjelenik az Erdők Bölcse, aki fennhangon magyaráz mindenkinek, aki nem menekül el előle idejében. Mi is ezt tesszük.
Felérünk a tetőre. Ez is könnyebben megy, mint eddig. Ennyit erősödtem volna? Vagy csak azért, mert nincs az a dög meleg? Lényeg, hogy felértünk. Gyors kitérő a Zsongor kő felé, egy kicsit körülnézni, aztán irány az első ellenőrző pont.
Hát, itt a pecséten és némi útbaigazításon kívül mást nem kaptunk. Csoki? Víz? Gratuláció, hogy felértünk a tetőre? Semmi. Megyünk is tovább.
Lefelé már könnyen haladunk, az út széles és kényelmes, hamar leérünk a Patacsi mezőre, majd egy emelkedő a Vörös hegyre. Ugyan elég rossz emlékeink fűződnek hozzá, de erről az oldalról sokkal könnyebb feljutni, mint délről a zöld háromszögön haladva. Úgy tűnik, ez a túra nem is olyan vészes, mint amilyennek tűnt.
Ismét lefelé haladunk, a Remete rét irányába. Nem valami kellemes terep, tele van sziklákkal, sajog a talpam, mire leérünk. Furcsa, hogy itt nincs ellenőrző pont, igazán betehettek volna egyet, némi ellátmánnyal. Na de nincs már messze a Tubes, majd ott!
Haladunk tovább a zöld kereszten. Nem tűnik meredeknek, de az. Nem is emlékeztem, hogy ez ennyire lefárasztott volna. Igaz, régen jártam már erre, általában a Sós hegyi kilátó felé mentünk a Remete rétről, az bár hosszabb, de jóval kényelmesebb út.
Lapis, Rotary körsétány elágazása. Táp itt sincs, de legalább vizet kapunk. Lerakom a zsákomat, nem viszem körbe feleslegesen. Megindulunk a déli oldalon. Az tetszik ebben a túrában, hogy a körsétány északi-déli oldala plusz a Tubes szabadon választott sorrendben járható körbe, így össze-vissza mennek az emberek, és megesik, hogy akik elmentek mellettünk, azokkal később szembe találkozunk. Most is ez van. Eddig alig pár emberel találkoztunk a túrán, de mire körbeérünk, már jó pár csoporttal összefutunk. Meg egy úriemberrel, aki erősen morcos, elszánt arccal gyalogol, mintha büntetésből küldték volna el erre a túrára.
Mire körbeérünk, már alaposan elfáradunk. A Tubesre felvezető út nem túl hosszú, se nem túl meredek, mégis soknak tűnik már. Az utolsó pontra elérve kapunk némi biztatást, hogy már nincs sok vissza, és a célban főtt virslivel várnak. Hurrá.
Ennek ellenére galád dologra szánjuk el magunkat, kihagyjuk a Misinát. Nem az a pár méter emelkedő, ami sok, hanem az onnan levezető kanyargós-sziklás út. Nem, nincs arra most szükség. Megindulunk lefelé a műúton, majd egy nagy kanyarban átvágunk az erdőn egy 20-30 méteres szakaszt és szinte már a célban is vagyunk. Csalás? Lehet, de már éppen elég volt mára a séta. A nyomokból ítélve nem csak mi döntöttünk ez mellett az út mellett.
Beérünk a célba. Emléklap, kitűző. És a virsli? Az nincs. Sikeresen léket kapott a gázpalack, amit főzéshez hoztak és éppen annak örül mindenki, hogy nem robbantak fel. Na de a virsli? Miért nem? Már éppen rákérdeznék a kevésbé kedves modoromban, hogy ha már egy tűzrakóhelynél van a cél, igazán befűthettek volna a főzéshez, de rádöbbenek, hogy még nagyon is benne vagyunk a tűzgyújtási tilalomban. De akkor is... Esetleg hazafelé vehetnék egy csomaggal, és otthon megfőzhetném, de az már nem ugyanaz. Mindezek ellenére határozottan jó volt ez a túra is.
A rajthelyen - a Cserkúti Csárdánál - pár ember lézeng csak. Lejelentkezünk, megkóstoljuk a káposztás sütit, aztán egy rajtfotó után indulunk is, felfelé a Jakab-hegyre. Nem tűnik túl biztatónak, innen lentről nézve, úgyhogy nem is nézünk felfelé, inkább a térképet tanulmányozzuk, de valami nem stimmel, mintha máshol lennénk, nem a térkép jelölte úton. Az útleírás is furán kezdődik, biztos jó papírt kaptunk? Hirtelen rádöbbenek. Tavaly már két rajthely volt, egy a 6-os út mellett, és egy Cserkút közepén, és ez a térkép a 2. rajthelytől indul. Ej-ej... Nemsokára beérjük az előttünk induló csapatot, ők is a térképet böngészik az utat keresve. Tájékoztatom őket a helyzetről és megmutatom az utat, mire elhangzik pár fenyegetés a szervezők felé. Hát, ez is jól kezdődik.
Kiérünk Cserkút határába, kezdődik az igazi megpróbáltatás. A fölénk magasodó hegy még mindig túl magasnak tűnik, de innen már nincs visszaút. Lefújjuk magunkat kullancsriasztóval és nekivágunk az útnak.
Nem is olyan vészes, tavaly mintha sokkal rosszabb lett volna. Hamar felérünk a Babás szerkövekhez, itt tartunk egy rövid szünetet tájnézés-ivás-fotózás részére. Már épp kezdjük jól érezni magunkat, amikor megjelenik az Erdők Bölcse, aki fennhangon magyaráz mindenkinek, aki nem menekül el előle idejében. Mi is ezt tesszük.
Felérünk a tetőre. Ez is könnyebben megy, mint eddig. Ennyit erősödtem volna? Vagy csak azért, mert nincs az a dög meleg? Lényeg, hogy felértünk. Gyors kitérő a Zsongor kő felé, egy kicsit körülnézni, aztán irány az első ellenőrző pont.
Hát, itt a pecséten és némi útbaigazításon kívül mást nem kaptunk. Csoki? Víz? Gratuláció, hogy felértünk a tetőre? Semmi. Megyünk is tovább.
Lefelé már könnyen haladunk, az út széles és kényelmes, hamar leérünk a Patacsi mezőre, majd egy emelkedő a Vörös hegyre. Ugyan elég rossz emlékeink fűződnek hozzá, de erről az oldalról sokkal könnyebb feljutni, mint délről a zöld háromszögön haladva. Úgy tűnik, ez a túra nem is olyan vészes, mint amilyennek tűnt.
Ismét lefelé haladunk, a Remete rét irányába. Nem valami kellemes terep, tele van sziklákkal, sajog a talpam, mire leérünk. Furcsa, hogy itt nincs ellenőrző pont, igazán betehettek volna egyet, némi ellátmánnyal. Na de nincs már messze a Tubes, majd ott!
Haladunk tovább a zöld kereszten. Nem tűnik meredeknek, de az. Nem is emlékeztem, hogy ez ennyire lefárasztott volna. Igaz, régen jártam már erre, általában a Sós hegyi kilátó felé mentünk a Remete rétről, az bár hosszabb, de jóval kényelmesebb út.
Lapis, Rotary körsétány elágazása. Táp itt sincs, de legalább vizet kapunk. Lerakom a zsákomat, nem viszem körbe feleslegesen. Megindulunk a déli oldalon. Az tetszik ebben a túrában, hogy a körsétány északi-déli oldala plusz a Tubes szabadon választott sorrendben járható körbe, így össze-vissza mennek az emberek, és megesik, hogy akik elmentek mellettünk, azokkal később szembe találkozunk. Most is ez van. Eddig alig pár emberel találkoztunk a túrán, de mire körbeérünk, már jó pár csoporttal összefutunk. Meg egy úriemberrel, aki erősen morcos, elszánt arccal gyalogol, mintha büntetésből küldték volna el erre a túrára.
Mire körbeérünk, már alaposan elfáradunk. A Tubesre felvezető út nem túl hosszú, se nem túl meredek, mégis soknak tűnik már. Az utolsó pontra elérve kapunk némi biztatást, hogy már nincs sok vissza, és a célban főtt virslivel várnak. Hurrá.
Ennek ellenére galád dologra szánjuk el magunkat, kihagyjuk a Misinát. Nem az a pár méter emelkedő, ami sok, hanem az onnan levezető kanyargós-sziklás út. Nem, nincs arra most szükség. Megindulunk lefelé a műúton, majd egy nagy kanyarban átvágunk az erdőn egy 20-30 méteres szakaszt és szinte már a célban is vagyunk. Csalás? Lehet, de már éppen elég volt mára a séta. A nyomokból ítélve nem csak mi döntöttünk ez mellett az út mellett.
Beérünk a célba. Emléklap, kitűző. És a virsli? Az nincs. Sikeresen léket kapott a gázpalack, amit főzéshez hoztak és éppen annak örül mindenki, hogy nem robbantak fel. Na de a virsli? Miért nem? Már éppen rákérdeznék a kevésbé kedves modoromban, hogy ha már egy tűzrakóhelynél van a cél, igazán befűthettek volna a főzéshez, de rádöbbenek, hogy még nagyon is benne vagyunk a tűzgyújtási tilalomban. De akkor is... Esetleg hazafelé vehetnék egy csomaggal, és otthon megfőzhetném, de az már nem ugyanaz. Mindezek ellenére határozottan jó volt ez a túra is.
2012. július 20., péntek
Disznó Völgy 28 - 2012 Július
Egy újabb olyan túra, amit hosszú ideje vártam már. Mivel a többiek lemondták, egyedül vágtam neki az útnak.
Indulás Pécsváradról, fél 7-kor. Ott derül ki, hogy idén nem indul a 30 km-es táv fakitermelés miatt. Kár, pedig arra szerettem volna menni. Kíváncsi vagyok, milyen lehet az a kis kitérő a maga 2 km hosszával és 50 méter emelkedésével, hogy egy külön túrát írnak ki rá. Sebaj, majd jövőre.
Az első szakasz mezőgazdasági úton vezet. Kukorica, napraforgó és búzamezők váltják egymást az út két oldalán. Kicsit leállok fotózni, hogy lemaradjak a csoportoktól, továbbra sem szeretek a tömeg közepén gyalogolni. Kicsit bánom, hogy nem hoztam magammal a nagyobbik gépemet, de ilyen hőségben inkább a vizespalackokat cipelem.
Az első ellenőrző pont Nagypall közepén, a kút mellett. Mosolygós arcok, pogácsa, víz, álmos tekintetű helyiek. Innen műút vezet tovább, a Fazekasbodán lévő következő pontig. Meglehetősen unalmas, de legalább lehetőséget ad, hogy elmerüljek a gondolataimban, amíg gyalogolok. Kellett ez nekem? Naná!
Fazekasbodán nekiállok megkeresni azt a medve szerű kutyát, akit tavaly láttunk. Most nem jön elő. Talán jobb is így. Beérek a pontra, aláírás, kicsit feltöltöm a vízkészletemet. Eddig - az első 9 km - nagyon egyhangú volt, de most jön végre az, amiért idejöttem, a túra névadója, a Disznó Völgy.
Az út a faluból kiérve elvisz a hattyúkkal benépesített tavak mellett, majd egy leomlott gáton keresztülmenve eltűnik a sűrűben.
Egy keskeny ösvény vezet előre az olykor fejmagasságig nyúló növények között, amit a szervezők kitapostak a túrázók számára. Nem irigylem őket. Pár száz méter bozótharc után bent is vagyok a völgyben. Meredek oldalú sziklás patakmeder, alaposan megmozgatja nem csak a lábamat, de a fantáziámat is. Jó lenne egyszer visszajönni ide, túrától függetlenül, fényképezőgéppel, állvánnyal, és sok szabadidővel.
Mire eljutok az ellenőrzőpontig, már visszasírom a műutat. Az aláírás után lepihenek az avarba, kicsit beszélgetek a szervezővel és erőt gyűjtök a továbbhaladáshoz. Jó lenne végre továbbindulni,a neheze csak most jön, meredek emelkedő képében, ami kivezet a völgyből. Felérek, bár nem tudom, hogy. Gazzal és csattanómaszlaggal benőtt mező, vadászles, és el se hiszem, de egy erdei út. Valódi, széles, egyenes.
Nem sokáig tart ez a kényelem. A túra hamar letér róla, egy olyan útra, ami bár ehhez hasonló, de szép lassan eltűnik a semmiben, csak a szalagozás vezet tovább a fák között. Aztán jön egy lejtő, pontosan olyan, mint amin nemrég felmásztam. Csúszva-mászva lejutok az aljára. Nem akarok rá gondolni. Lent viszont... hihetetlen. Az első jelölt turistaút, amit eddig láttam, elvezet egészen az erdősmecskei kőbányához .
Újabb műút. Előbb pár száz méter a Pécsvárad-Mohács közti úton, majd be az erdősmecskei útra. Nem hosszú, 2 km, de már tűz a nap, a vizem langyos, és a völgy kellően lefárasztott. Az egyetlen, ami feldob, az út melletti hatalmas napraforgó mező.
Még az út negyedénél se járok, fékez mellettem egy autó, az első, ami erre jött. Sofőr kihajol, felajánlja, hogy bevisz Mecskéig. Nagy a kísértés, de nem élek a lehetőséggel. Ha már egyszer teljesítmény túrán vagyok, akkor azt illik végiggyalogolni. Nemsokára újabb autó fékez mellettem. Nagy, fekete mercedes. Sofőr kihajol, szálljak be, elvisz Mecskéig. Mi van itt? Komolyan megfordul a fejemben a gondolat, hogy mindezt csak képzelem. De nem.
Beérek Erdősmecskére. Takaros kis falu, karbantartott házakkal, udvarokkal. Csak ne lenne ilyen hosszú, vagy legalább ne tűzne ennyire a nap. A vizem már kellemesen langyos, remélem, találok egy kisboltot, ami nyitva van. Elérem az ellenőrzőpontot. Aláírás, víz, szörp, és útbaigazítás a bolt és a kocsma felé. Maradok a boltnál. Nem mondom, hogy nem esne most jól egy doboz hideg sör, de ebben a melegben elfeküdnék utána a napon és aludnék estig. Kedves eladó, nem túl drága árak. Veszek 2 liter hideg ásványvizet, rögtön el is kezdem magamba tölteni. Életmentő.
Elérek a falu végéig. Az út a templom mögötti temetőn visz keresztül, aminek a hátsó kapuján nem látszik, hogy az valójában kapu. Szerencsére még tavaly megmutatták, így nem okoz gondot a kijutás.
Gyaloglás a mezőn, kukorica és már learatott búzatáblák között, de már nincs sok vissza az erdőig. Nézem a gps-t. 19 km utat tettem meg, még vissza van 9. Ha tartom a sebességemet, akkor még pont elérem a buszt hazafelé, és nem kell két órát várnom Mecseknádasdon. Azért nem ártana kicsit belehúzni. Kezdem érezni a talpamat, ezen bizony lesz egy hólyag, de nem számít. Megyek előre, nem érdekel semmi, be kell érnem időben. Elérem az utolsó pontot Apádvarasd határában, Aláírás, müzli szelet. Pont ez az, amire most szükségem van, egy kis plusz energia. Megyek tovább, egyre jobban sajog a talpam. Rövid séta a műúton, majd le jobbra az utolsó szakaszon. Meredek lejtő, göröngyös út, hatalmas vízmosások. Már nincs sok vissza. Vagy mégis? A gps szerint még 3 km. De hát itt vagyok Mecseknádasd határában már. Vagy a műszer számol rosszul, vagy a távolság kevesebb, mint a kiírt 28 km. Most már nem számít, beérek a célba, bőven időben. Kitűző, emléklap, főtt virsli, beszélgetés a szervezőkkel. Rövid pihenő után kényelmes séta a megálló felé, irány haza!
Indulás Pécsváradról, fél 7-kor. Ott derül ki, hogy idén nem indul a 30 km-es táv fakitermelés miatt. Kár, pedig arra szerettem volna menni. Kíváncsi vagyok, milyen lehet az a kis kitérő a maga 2 km hosszával és 50 méter emelkedésével, hogy egy külön túrát írnak ki rá. Sebaj, majd jövőre.
Az első szakasz mezőgazdasági úton vezet. Kukorica, napraforgó és búzamezők váltják egymást az út két oldalán. Kicsit leállok fotózni, hogy lemaradjak a csoportoktól, továbbra sem szeretek a tömeg közepén gyalogolni. Kicsit bánom, hogy nem hoztam magammal a nagyobbik gépemet, de ilyen hőségben inkább a vizespalackokat cipelem.
Az első ellenőrző pont Nagypall közepén, a kút mellett. Mosolygós arcok, pogácsa, víz, álmos tekintetű helyiek. Innen műút vezet tovább, a Fazekasbodán lévő következő pontig. Meglehetősen unalmas, de legalább lehetőséget ad, hogy elmerüljek a gondolataimban, amíg gyalogolok. Kellett ez nekem? Naná!
Fazekasbodán nekiállok megkeresni azt a medve szerű kutyát, akit tavaly láttunk. Most nem jön elő. Talán jobb is így. Beérek a pontra, aláírás, kicsit feltöltöm a vízkészletemet. Eddig - az első 9 km - nagyon egyhangú volt, de most jön végre az, amiért idejöttem, a túra névadója, a Disznó Völgy.
Az út a faluból kiérve elvisz a hattyúkkal benépesített tavak mellett, majd egy leomlott gáton keresztülmenve eltűnik a sűrűben.
Egy keskeny ösvény vezet előre az olykor fejmagasságig nyúló növények között, amit a szervezők kitapostak a túrázók számára. Nem irigylem őket. Pár száz méter bozótharc után bent is vagyok a völgyben. Meredek oldalú sziklás patakmeder, alaposan megmozgatja nem csak a lábamat, de a fantáziámat is. Jó lenne egyszer visszajönni ide, túrától függetlenül, fényképezőgéppel, állvánnyal, és sok szabadidővel.
Mire eljutok az ellenőrzőpontig, már visszasírom a műutat. Az aláírás után lepihenek az avarba, kicsit beszélgetek a szervezővel és erőt gyűjtök a továbbhaladáshoz. Jó lenne végre továbbindulni,a neheze csak most jön, meredek emelkedő képében, ami kivezet a völgyből. Felérek, bár nem tudom, hogy. Gazzal és csattanómaszlaggal benőtt mező, vadászles, és el se hiszem, de egy erdei út. Valódi, széles, egyenes.
Nem sokáig tart ez a kényelem. A túra hamar letér róla, egy olyan útra, ami bár ehhez hasonló, de szép lassan eltűnik a semmiben, csak a szalagozás vezet tovább a fák között. Aztán jön egy lejtő, pontosan olyan, mint amin nemrég felmásztam. Csúszva-mászva lejutok az aljára. Nem akarok rá gondolni. Lent viszont... hihetetlen. Az első jelölt turistaút, amit eddig láttam, elvezet egészen az erdősmecskei kőbányához .
Újabb műút. Előbb pár száz méter a Pécsvárad-Mohács közti úton, majd be az erdősmecskei útra. Nem hosszú, 2 km, de már tűz a nap, a vizem langyos, és a völgy kellően lefárasztott. Az egyetlen, ami feldob, az út melletti hatalmas napraforgó mező.
Még az út negyedénél se járok, fékez mellettem egy autó, az első, ami erre jött. Sofőr kihajol, felajánlja, hogy bevisz Mecskéig. Nagy a kísértés, de nem élek a lehetőséggel. Ha már egyszer teljesítmény túrán vagyok, akkor azt illik végiggyalogolni. Nemsokára újabb autó fékez mellettem. Nagy, fekete mercedes. Sofőr kihajol, szálljak be, elvisz Mecskéig. Mi van itt? Komolyan megfordul a fejemben a gondolat, hogy mindezt csak képzelem. De nem.
Beérek Erdősmecskére. Takaros kis falu, karbantartott házakkal, udvarokkal. Csak ne lenne ilyen hosszú, vagy legalább ne tűzne ennyire a nap. A vizem már kellemesen langyos, remélem, találok egy kisboltot, ami nyitva van. Elérem az ellenőrzőpontot. Aláírás, víz, szörp, és útbaigazítás a bolt és a kocsma felé. Maradok a boltnál. Nem mondom, hogy nem esne most jól egy doboz hideg sör, de ebben a melegben elfeküdnék utána a napon és aludnék estig. Kedves eladó, nem túl drága árak. Veszek 2 liter hideg ásványvizet, rögtön el is kezdem magamba tölteni. Életmentő.
Elérek a falu végéig. Az út a templom mögötti temetőn visz keresztül, aminek a hátsó kapuján nem látszik, hogy az valójában kapu. Szerencsére még tavaly megmutatták, így nem okoz gondot a kijutás.
Gyaloglás a mezőn, kukorica és már learatott búzatáblák között, de már nincs sok vissza az erdőig. Nézem a gps-t. 19 km utat tettem meg, még vissza van 9. Ha tartom a sebességemet, akkor még pont elérem a buszt hazafelé, és nem kell két órát várnom Mecseknádasdon. Azért nem ártana kicsit belehúzni. Kezdem érezni a talpamat, ezen bizony lesz egy hólyag, de nem számít. Megyek előre, nem érdekel semmi, be kell érnem időben. Elérem az utolsó pontot Apádvarasd határában, Aláírás, müzli szelet. Pont ez az, amire most szükségem van, egy kis plusz energia. Megyek tovább, egyre jobban sajog a talpam. Rövid séta a műúton, majd le jobbra az utolsó szakaszon. Meredek lejtő, göröngyös út, hatalmas vízmosások. Már nincs sok vissza. Vagy mégis? A gps szerint még 3 km. De hát itt vagyok Mecseknádasd határában már. Vagy a műszer számol rosszul, vagy a távolság kevesebb, mint a kiírt 28 km. Most már nem számít, beérek a célba, bőven időben. Kitűző, emléklap, főtt virsli, beszélgetés a szervezőkkel. Rövid pihenő után kényelmes séta a megálló felé, irány haza!
2012. június 17., vasárnap
Nyugat-Mecsek 999 - 2012 június
Hát körbeértem. Ez volt az a túra, amin tavaly újrakezdtem a teljesítménytúrázói pályafutásomat. Azaz mégsem, mert idén már új útvonalon halad, de a táv és az emelkedés ugyanannyi, úgyhogy itt a lehetőség lemérni, mennyit változtam egy év alatt.
A rajthely Pécsbánya. Megérkezünk, lejelentkezünk, megkóstoljuk a hozott sütit, és tanulmányozzuk az útvonalat, mialatt megpróbálom működésre bírni a gps-t. Útvonal... A kiíráshoz képest is változott még, bár csak előnyére, így nem kell felmászni Istenkútról a Tubesig.
Gps elindul, mi is megyünk. Úgy tűnik, szép időnk lesz annak ellenére, hogy záporral riogatott az előrejelzés, pedig nem is lenne rossz egy kis szemerkélés, éppen csak annyi, hogy kellemesen hűvös legyen a levegő.
Indulásképp egy enyhe emelkedő, pont jó, hogy ráhangolódjunk a túrára, aztán egy enyhe lejtő és már ott is vagyunk a Tripamer fánál. Pihenésképpen játszani próbálunk egy apró jószággal - talán pele, vagy erdei egér - de ő nem akar velünk játszani, berobog az avar közé, úgyhogy megyünk is tovább.
Az első ellenőrző pont a Kőlyuknál van. Nagy örömünkre a szokásos étolaj alapú csoki helyett hagyományos sportszeletet osztanak, be is faljuk azonnal. A forrásnál feltöltöm a palackomat, majd pihenés nélkül tovább is állunk. Úgy tűnik, igazolódik a pár túrával ezelőtt felállított elméletem, miszerint az első pont után mindig egy szívatós emelkedő következik. Bár nem túl meredek, de keskeny, tele van sziklákkal, ágakkal, és nem akar véget érni.
Véget ért. Egyenes széles út, kényelmesen elférünk rajta, akár egymás mellett is. Körbejár a sütisdoboz, majd elindulunk kényelmesen a Lapis felé. Eddig egészen jó volt, bár az igazi megpróbáltatás most következik. Sebaj, Istenkúton csak kapunk valami doppingot. Csak érnénk már végre le. Keskeny, meredek, köves út, bukdácsolunk lefelé. Ha ilyenen kell felfelé is jönni... de erre most nem szabad gondolni. Beérünk a házak közé, már nincs messze az ellenőrző pont. Elérjük a kutat, pont sehol, csak egy gyanús úriember töltögeti a palackjait. Elérjük a buszfordulót. Ellenőrzőpont itt sincs, viszont találkozunk két másik csapattal, akik szintén nem találták. Vizsgáljuk a rajtlapot, hátha megtaláljuk a szervezők elérhetőségét, de nem. A többiek továbbmennek, mi leülünk a megállóban és várjuk a csodát.
Alig nyújtóztatjuk ki fáradt végtagjainkat, mikor a csoda megérkezik. Csapattársunkat felhívja a testvére, aki a rövid távon indult és immár a célban pihen. Kérdezd már meg a szervezőktől, hogy ugyan, hol találjuk az a pontot. Bár ne tette volna. Akkor továbbállhatunk volna azzal a tudattal, hogy mi voltunk a bénák és nem találtuk meg. Vagy nem is itt van a pont. Vagy történt valami a pontőrrel. De nem. Az iskola udvarán, lóg a kis zászló, alatta egy zsírkréta, azzal kell magunknak megjelölni, hogy itt voltunk. De miért? Miért pont itt, ahova könnyedén, akár helyi buszjárattal kijöhetett volna bárki? Inkább nem gondolkozom ezen. Pihenünk egyet, felfrissülünk a kútnál, aztán nagy sóhajjal nekivágunk az emelkedőnek.
Keskeny műút, kétoldalt meredek, 3-4 méter magas fal. Az út közepén egy madár, próbálna felrepülni, de még nem megy neki. Nosza, kapjuk el, tegyük fel a bozótosba, ahova próbálna visszajutni.
Elfogtuk, feltettük, épségben megúszta. Legalábbis a madár.
Mászunk felfelé a házak között. Érdekes környék. Hatalmas házak, olyan autókkal, amik 5-10 évi fizetésembe kerülnek, mellettük lepusztult viskók romjai, ápolatlan gazos kertekkel. A nyelvünk kilóg, mire elérjük az erdő szélét, és a piros kereszteződést. Nem tudom, mi lenne velünk, ha az eredeti terv szerint innen még a Tubesre is fel kellene másznunk.
Kényelmes erdei út, se nem lejt, se nem emelkedik. Ballagunk szótlanul. Kezdek elbambulni, sok volt ez az előző emelkedő a tűző napon. Eljutunk az utolsó pontig a Kardos úti Kulcsosházba. Titkon abban bízok, hogy ha már itt van a pont, akkor kapunk valami innivalót a hűtőből. Nem kapunk. A ház zárva, előtte ül a pontőr, pecsétet és a szokásos csokit osztja, ami már kellemesen megolvadt a napon. Nem baj, így is jó, kell az energia. Mikor indulunk tovább, feltűnik, hogy itt is, a zászló alatt lóg egy zsírkréta. Próbálom elkerülni, hogy ebből bármilyen következtetést levonjak, de csak előbújik a gondolat, miszerint itt se várt volna minket senki eredetileg.
Elérjük a Dömörkaput, majd megindulunk lefelé Lámpásvölgy irányába. Keskeny, meredek, bozótos rész, nem ártott volna pár helyen kiszalagozni. Kezd az egész csapat nyűgös lenni, ami érthető, pedig már nincs sok vissza.
A telefonom vidám sípolással tudatja, hogy eddig bírta az akkumulátor. Ideje lenne, valami úti utántöltő megoldást keresnem a hosszabb túrákra.
Ballagunk végig a műúton a bányagödör mellett. Már csak egy emelkedő, már csak egy utca. Elmegyünk egy garázssor mellett. Az egyik ajtó nyitva van, bent egy fekete-fehér pónit etet éppen a gazdája. Megyek pár métert, mire rádöbbenek, mit is láttam. Visszafordulok, tényleg ott vannak. Jó lenne lefotózni, de már így is gyanúsan méreget a ló gazdája.
Beérünk a célba. Kitűző, emléklap, zsíros kenyér. Még rákérdezek, hányan indultak, mivel gyanúsan kevés túrázóval találkoztunk út közben, aztán indulunk hazafelé. Ma sem lesz szükség altatóra.
A rajthely Pécsbánya. Megérkezünk, lejelentkezünk, megkóstoljuk a hozott sütit, és tanulmányozzuk az útvonalat, mialatt megpróbálom működésre bírni a gps-t. Útvonal... A kiíráshoz képest is változott még, bár csak előnyére, így nem kell felmászni Istenkútról a Tubesig.
Gps elindul, mi is megyünk. Úgy tűnik, szép időnk lesz annak ellenére, hogy záporral riogatott az előrejelzés, pedig nem is lenne rossz egy kis szemerkélés, éppen csak annyi, hogy kellemesen hűvös legyen a levegő.
Indulásképp egy enyhe emelkedő, pont jó, hogy ráhangolódjunk a túrára, aztán egy enyhe lejtő és már ott is vagyunk a Tripamer fánál. Pihenésképpen játszani próbálunk egy apró jószággal - talán pele, vagy erdei egér - de ő nem akar velünk játszani, berobog az avar közé, úgyhogy megyünk is tovább.
Az első ellenőrző pont a Kőlyuknál van. Nagy örömünkre a szokásos étolaj alapú csoki helyett hagyományos sportszeletet osztanak, be is faljuk azonnal. A forrásnál feltöltöm a palackomat, majd pihenés nélkül tovább is állunk. Úgy tűnik, igazolódik a pár túrával ezelőtt felállított elméletem, miszerint az első pont után mindig egy szívatós emelkedő következik. Bár nem túl meredek, de keskeny, tele van sziklákkal, ágakkal, és nem akar véget érni.
Véget ért. Egyenes széles út, kényelmesen elférünk rajta, akár egymás mellett is. Körbejár a sütisdoboz, majd elindulunk kényelmesen a Lapis felé. Eddig egészen jó volt, bár az igazi megpróbáltatás most következik. Sebaj, Istenkúton csak kapunk valami doppingot. Csak érnénk már végre le. Keskeny, meredek, köves út, bukdácsolunk lefelé. Ha ilyenen kell felfelé is jönni... de erre most nem szabad gondolni. Beérünk a házak közé, már nincs messze az ellenőrző pont. Elérjük a kutat, pont sehol, csak egy gyanús úriember töltögeti a palackjait. Elérjük a buszfordulót. Ellenőrzőpont itt sincs, viszont találkozunk két másik csapattal, akik szintén nem találták. Vizsgáljuk a rajtlapot, hátha megtaláljuk a szervezők elérhetőségét, de nem. A többiek továbbmennek, mi leülünk a megállóban és várjuk a csodát.
Alig nyújtóztatjuk ki fáradt végtagjainkat, mikor a csoda megérkezik. Csapattársunkat felhívja a testvére, aki a rövid távon indult és immár a célban pihen. Kérdezd már meg a szervezőktől, hogy ugyan, hol találjuk az a pontot. Bár ne tette volna. Akkor továbbállhatunk volna azzal a tudattal, hogy mi voltunk a bénák és nem találtuk meg. Vagy nem is itt van a pont. Vagy történt valami a pontőrrel. De nem. Az iskola udvarán, lóg a kis zászló, alatta egy zsírkréta, azzal kell magunknak megjelölni, hogy itt voltunk. De miért? Miért pont itt, ahova könnyedén, akár helyi buszjárattal kijöhetett volna bárki? Inkább nem gondolkozom ezen. Pihenünk egyet, felfrissülünk a kútnál, aztán nagy sóhajjal nekivágunk az emelkedőnek.
Keskeny műút, kétoldalt meredek, 3-4 méter magas fal. Az út közepén egy madár, próbálna felrepülni, de még nem megy neki. Nosza, kapjuk el, tegyük fel a bozótosba, ahova próbálna visszajutni.
Elfogtuk, feltettük, épségben megúszta. Legalábbis a madár.
Mászunk felfelé a házak között. Érdekes környék. Hatalmas házak, olyan autókkal, amik 5-10 évi fizetésembe kerülnek, mellettük lepusztult viskók romjai, ápolatlan gazos kertekkel. A nyelvünk kilóg, mire elérjük az erdő szélét, és a piros kereszteződést. Nem tudom, mi lenne velünk, ha az eredeti terv szerint innen még a Tubesre is fel kellene másznunk.
Kényelmes erdei út, se nem lejt, se nem emelkedik. Ballagunk szótlanul. Kezdek elbambulni, sok volt ez az előző emelkedő a tűző napon. Eljutunk az utolsó pontig a Kardos úti Kulcsosházba. Titkon abban bízok, hogy ha már itt van a pont, akkor kapunk valami innivalót a hűtőből. Nem kapunk. A ház zárva, előtte ül a pontőr, pecsétet és a szokásos csokit osztja, ami már kellemesen megolvadt a napon. Nem baj, így is jó, kell az energia. Mikor indulunk tovább, feltűnik, hogy itt is, a zászló alatt lóg egy zsírkréta. Próbálom elkerülni, hogy ebből bármilyen következtetést levonjak, de csak előbújik a gondolat, miszerint itt se várt volna minket senki eredetileg.
Elérjük a Dömörkaput, majd megindulunk lefelé Lámpásvölgy irányába. Keskeny, meredek, bozótos rész, nem ártott volna pár helyen kiszalagozni. Kezd az egész csapat nyűgös lenni, ami érthető, pedig már nincs sok vissza.
A telefonom vidám sípolással tudatja, hogy eddig bírta az akkumulátor. Ideje lenne, valami úti utántöltő megoldást keresnem a hosszabb túrákra.
Ballagunk végig a műúton a bányagödör mellett. Már csak egy emelkedő, már csak egy utca. Elmegyünk egy garázssor mellett. Az egyik ajtó nyitva van, bent egy fekete-fehér pónit etet éppen a gazdája. Megyek pár métert, mire rádöbbenek, mit is láttam. Visszafordulok, tényleg ott vannak. Jó lenne lefotózni, de már így is gyanúsan méreget a ló gazdája.
Beérünk a célba. Kitűző, emléklap, zsíros kenyér. Még rákérdezek, hányan indultak, mivel gyanúsan kevés túrázóval találkoztunk út közben, aztán indulunk hazafelé. Ma sem lesz szükség altatóra.
2012. június 3., vasárnap
Égervölgyből Abaligetre - 2012 május
Mivel teljesítménytúra még sokára lesz, magunknak kell szervezni valamit a hétvégére. Menjen az út szép helyen, de ne olyanon, amit már sokszor bejártunk. Ne legyen túl sok hegymászás, de ne is legyen túl rövid az út. Valamint az egyik legfőbb szempont, lehessen útközben bodzát szedni. Egyéb óhaj? Jó, akkor sétáljunk el Abaligetre Égervölgyből. A kritériumok nagy részének eleget tesz.
Első állomásunk a játszótér az Éger-tetőn. Egy szem bodzabokor árválkodik, az is a bozótos közepén, oda ugyan nem mászunk be érte, úgyhogy a reggeli elfogyasztása és egy kis hintázás után gyorsan tovább is állunk.
Rövid séta után elérjük az út azon szakaszát, ahol a legnagyobb aszályban is pocsolya van. Most sincs másként. Láthatóan még nőtt is, mióta utoljára erre jártunk. A partján már annyi hely sincs, hogy elmehessünk mellette. Vagy átugrálunk göröngyről-göröngyre, bízva benne, hogy nem süllyedünk el, vagy áttörünk a szúrós bozótoson. Én az ugrálást választom, a többiek a bozótost. Nagy nehezen átérünk a túlpartra, sárosan, összekarmolva. Mindannyian azt hisszük, a másik járt jobban.
Haladunk a Babás Szerkövek felé a már jól ismert úton. Bár sokszor jártunk erre, mind a két irányba, de ezt a szakaszt nem lehet megunni. Keskeny ösvény kanyarog a hegyoldalban, a fenyőfák között. Ez az egyik legszebb erdőrész a Mecseken.
Igen, találunk két bodzabokrot. Neki is látunk szüretelni, de eléggé kinyíltak már a virágok, minden mozdulatra szirom és virágporeső hullik ránk.
Már szinte elérjük a Babás Szerköveket, mikor találunk pár nagy őzláb gombát. Egy darabig gusztájuk őket, de arra jutunk, hogy ez a néhány semmire nem lenne elég, ráadásul elég sokára is érünk még haza, úgyhogy bár kitárgyaljuk a gombák elkészítésének módjait, békén hagyjuk őket.
Végighaladunk a kövek mentén. Minden egyes sziklacsoport új látvány, és új fotótéma. Közben egy pillantást vetek felfelé a Zsongor-kőre. Ma nem mászunk fel oda, inkább megkerüljük a Jakab-hegy csúcsát.
Megyünk tovább. Újabb bodzabokrok, ezek már sokkal szebbek, mint az előző. Alaposan meg is szedjük magunkat. Ennyi talán már elég lesz.
A bodza mellett találok pár szál növényt, ami leginkább fokhagymához hasonlít. Megszagolom, tényleg az. Itt teremne vadon? Óvatosan kihúzok egy szálat, hátha megmarad hazáig, otthon majd beültetem egy nagyobb ládába.
Petőczpuszta. Kis harangláb és a IV. NY-i légakna helye, egy emlékkővel. Kicsit elidőzünk, megcsodáljuk a mező virágait, elfogyasztjuk a maradék szendvicseinket, majd elindulunk tovább a műúton. Teljesen más növények élnek erre, mint alig pár kilométer távolságra, a hegy déli oldalán. Érdekes vállalkozás lenne végigjárni az egész Mecseket és végigfotózva számba venni, hogy melyik részén milyen virágok élnek. Miért is ne? Ezt még végig fogom gondolni.
Figyelmesen nézem magam körül az utat. Eddig egy alkalommal jártunk erre, akkor is hóban. Próbálok visszaemlékezni és beazonosítani a helyeket, de egy-egy pont kivételével nem nagyon sikerül.
Még egy utolsó nagy lejtő és már Abaligeten is vagyunk. Talán jó lett volna előre megnézni, hogy járnak visszafelé a buszok. Fél óra múlva jön egy, az nem is sok. Addig megnézzük a tavat, elég lehangoló látvány, szinte pocsolyányi víz van az alján. Megnézzük még távolról a kacsákat, aztán érkezik a busz, mehetünk haza.
Első állomásunk a játszótér az Éger-tetőn. Egy szem bodzabokor árválkodik, az is a bozótos közepén, oda ugyan nem mászunk be érte, úgyhogy a reggeli elfogyasztása és egy kis hintázás után gyorsan tovább is állunk.
Rövid séta után elérjük az út azon szakaszát, ahol a legnagyobb aszályban is pocsolya van. Most sincs másként. Láthatóan még nőtt is, mióta utoljára erre jártunk. A partján már annyi hely sincs, hogy elmehessünk mellette. Vagy átugrálunk göröngyről-göröngyre, bízva benne, hogy nem süllyedünk el, vagy áttörünk a szúrós bozótoson. Én az ugrálást választom, a többiek a bozótost. Nagy nehezen átérünk a túlpartra, sárosan, összekarmolva. Mindannyian azt hisszük, a másik járt jobban.
Haladunk a Babás Szerkövek felé a már jól ismert úton. Bár sokszor jártunk erre, mind a két irányba, de ezt a szakaszt nem lehet megunni. Keskeny ösvény kanyarog a hegyoldalban, a fenyőfák között. Ez az egyik legszebb erdőrész a Mecseken.
Igen, találunk két bodzabokrot. Neki is látunk szüretelni, de eléggé kinyíltak már a virágok, minden mozdulatra szirom és virágporeső hullik ránk.
Már szinte elérjük a Babás Szerköveket, mikor találunk pár nagy őzláb gombát. Egy darabig gusztájuk őket, de arra jutunk, hogy ez a néhány semmire nem lenne elég, ráadásul elég sokára is érünk még haza, úgyhogy bár kitárgyaljuk a gombák elkészítésének módjait, békén hagyjuk őket.
Végighaladunk a kövek mentén. Minden egyes sziklacsoport új látvány, és új fotótéma. Közben egy pillantást vetek felfelé a Zsongor-kőre. Ma nem mászunk fel oda, inkább megkerüljük a Jakab-hegy csúcsát.
Megyünk tovább. Újabb bodzabokrok, ezek már sokkal szebbek, mint az előző. Alaposan meg is szedjük magunkat. Ennyi talán már elég lesz.
A bodza mellett találok pár szál növényt, ami leginkább fokhagymához hasonlít. Megszagolom, tényleg az. Itt teremne vadon? Óvatosan kihúzok egy szálat, hátha megmarad hazáig, otthon majd beültetem egy nagyobb ládába.
Petőczpuszta. Kis harangláb és a IV. NY-i légakna helye, egy emlékkővel. Kicsit elidőzünk, megcsodáljuk a mező virágait, elfogyasztjuk a maradék szendvicseinket, majd elindulunk tovább a műúton. Teljesen más növények élnek erre, mint alig pár kilométer távolságra, a hegy déli oldalán. Érdekes vállalkozás lenne végigjárni az egész Mecseket és végigfotózva számba venni, hogy melyik részén milyen virágok élnek. Miért is ne? Ezt még végig fogom gondolni.
Figyelmesen nézem magam körül az utat. Eddig egy alkalommal jártunk erre, akkor is hóban. Próbálok visszaemlékezni és beazonosítani a helyeket, de egy-egy pont kivételével nem nagyon sikerül.
Még egy utolsó nagy lejtő és már Abaligeten is vagyunk. Talán jó lett volna előre megnézni, hogy járnak visszafelé a buszok. Fél óra múlva jön egy, az nem is sok. Addig megnézzük a tavat, elég lehangoló látvány, szinte pocsolyányi víz van az alján. Megnézzük még távolról a kacsákat, aztán érkezik a busz, mehetünk haza.
2012. május 20., vasárnap
Baranya-Tolna 15 - 2012. május
Jól kezdődik a túra, már a rajthely megtalálása is izgalmas. Csak annyit tudunk, hogy egy általános iskolából indul, valahol Komló központjából. Persze előtte megnézhettük volna pontosan, sőt, akár térképen meg is kereshettük volna, de akkor hol marad a felfedezések okozta izgalom? Rövid körözés után megtaláljuk. Bár az épület elég kihaltnak tűnik, a körülötte parkoló nagyszámú autó arra enged következtetni, hogy valóban innen indul. Lejelentkezés. Rövid vita után a 15 km táv mellett maradunk. Elkényelmesedünk? Lehet, de a következő túrán már kénytelenek leszünk hosszabb távot megtenni, már csak a hagyománytisztelet miatt is. A kapott térkép kicsi, de jó, nem folynak össze rajta a vonalak, az útleírás korrekt. Vágjunk hát neki!
Az első szakasz elég lehangoló. Ki kell jutni Komló belvárosából. Caplatunk a főutcán, a boltok előtt, kirakatokat nézegetve. Ez valahogy nem hiányzott.
Végül csak elérjük a természet szélét. Gyorsan körbejár a kullancsriasztó és a pogácsás zacskó, majd bevetjük magunkat a fák közé. Csend és nyugalom. Úgy tűnik, nem indultak olyan sokan ezen a túrán.
Elágazáshoz érünk. A térkép szerint itt egy pontban találkozik az oda és visszaút, vad nyilazás minden irányban, és pár jelzés nélküli út. Tanácskozunk, miközben elhalad mellettünk egy túrázó, aki nagy magabiztossággal közli "erre kell menni" majd ráfordul az egyik jelöletlen útra. Röviddel után egy kis csapat érkezik, akik őt követik, úgyhogy mi is megindulunk utána. Még 100 métert se teszünk meg, mikor a társaság jön velünk szembe. Mégse az volt a helyes irány. A magabiztos úriember megindul a másik - szintén jelöletlen - úton, a csapat követi. Végül mi is megindulunk arra, lesz, ami lesz.
Hamar kiderül, valóban ez a helyes út, csak a fatörzsön lévő jelzést benőtte valami futónövény, ezért nem látszott elsőre. Leszaggatok pár levelet, hogy az utánunk jövők könnyebben észrevegyék.
Rövid séta után elérünk Zobákaknára. Ha már ott vagyunk, gyorsan szemrevételezzük a romos épületeket. Érdemes lenne egyszer eljönni ide, fotózni egy nagyot, amire most nincs időnk. Miért is ne?
A pecsét mellé kapunk némi mentolos cukrot. Megnézzük a vízesést, reggelizés, fotózás. A fél utat már megtettük, eddig egész kényelmes volt a terep, frissek és üdék vagyunk. Lehet, tényleg jobb lett volna a 30 km táv? Most már mindegy. Egyre többen vernek tábort körülöttünk, úgyhogy gyorsan továbbindulunk.
Kellett nekem elkiabálni. Olyan emelkedő jön nagy hirtelen, hogy mire felérünk, már alig kapok levegőt. Szándékosan csinálják, hogy ez elé teszik az ellenőrzőpontot? Ott úgyis lepihen és eszik a vándor, aztán had szenvedjen az emelkedőn tele pocakkal. Pontosan ez volt az előző túrán is, a Püspökszentlászlón. Na, ezentúl óvatosabb leszek.
A tetőre felérve kényelmes, széles út fogad. Könnyed séta az enyhe lejtőn, beszélgetünk mindenféle témáról. Észre sem vesszük és máris visszérkezünk a műúthoz, és az ott lévő második ponthoz. Itt csokit kapunk, majd egy sóhaj kíséretében nekivágunk az újabb emelkedőnek.
Kis ideig ugyanazon az úton haladunk visszafelé, amelyen jöttünk, de hamar letérünk róla. Az utat két oldalról bodzabokrok szegélyezik. Nekiállunk szedni, miközben a bodzaszörp készítését vitatjuk. Beér minket egy nagyobb csapat, ők is kedvet kapnak, szintén leállnak gyűjtögetni. Gyorsan tovább állunk.
Elérjük Komló szélét. Újabb séta keresztül a fél városon. Már csak meg kell keresnünk a bányász emlékművet, ahol az utolsó pecsétet kapjuk. Megtaláljuk. Ez az az emlékmű? Ki van ugyan szalagozva, de emberek sehol. Megnézzük közelebbről. Az emlékmű mellett a piros-fehér zászló, a tetején meg két toll, hogy jelöljük be magunknak a lapot. Kicsit tiszteletlenségnek érzem, hogy mindezt az emlékműre pakolták, de nem állok le filozofálni, közvetlenül utánunk érkezik egy nagyobb csapat. Gyorsan ikszelünk, majd megindulunk vissza az iskolába toronyiránt, a házak között, a legrövidebb úton. Beérünk. Pár ember van csak a célban, leadjuk a lapokat, megkapjuk a kitűzőt és az emléklapot, aztán jöhet a táp. Meglepetés. Eddig főtt étel gyanánt két lehetőség jött szóba. Az egyik a főtt virsli, a másik a gulyás/krumplipaprikás. Most is arra számítunk, hogy ezek közül kapjuk valamelyiket, de nem, gyümölcslevessel várnak, ami nagyon jól esik ez után a túra után, utána pogácsa. Hát ezzel is megvagyunk.
Az első szakasz elég lehangoló. Ki kell jutni Komló belvárosából. Caplatunk a főutcán, a boltok előtt, kirakatokat nézegetve. Ez valahogy nem hiányzott.
Végül csak elérjük a természet szélét. Gyorsan körbejár a kullancsriasztó és a pogácsás zacskó, majd bevetjük magunkat a fák közé. Csend és nyugalom. Úgy tűnik, nem indultak olyan sokan ezen a túrán.
Elágazáshoz érünk. A térkép szerint itt egy pontban találkozik az oda és visszaút, vad nyilazás minden irányban, és pár jelzés nélküli út. Tanácskozunk, miközben elhalad mellettünk egy túrázó, aki nagy magabiztossággal közli "erre kell menni" majd ráfordul az egyik jelöletlen útra. Röviddel után egy kis csapat érkezik, akik őt követik, úgyhogy mi is megindulunk utána. Még 100 métert se teszünk meg, mikor a társaság jön velünk szembe. Mégse az volt a helyes irány. A magabiztos úriember megindul a másik - szintén jelöletlen - úton, a csapat követi. Végül mi is megindulunk arra, lesz, ami lesz.
Hamar kiderül, valóban ez a helyes út, csak a fatörzsön lévő jelzést benőtte valami futónövény, ezért nem látszott elsőre. Leszaggatok pár levelet, hogy az utánunk jövők könnyebben észrevegyék.
Rövid séta után elérünk Zobákaknára. Ha már ott vagyunk, gyorsan szemrevételezzük a romos épületeket. Érdemes lenne egyszer eljönni ide, fotózni egy nagyot, amire most nincs időnk. Miért is ne?
Áthaladva Gesztenyésen újra visszajutunk a természetbe, ahol rövidesen egy nagy lejtő fogad minket. Eddig nem voltak különösebb megpróbáltatások, de ezen a lejtőn visszafelé fel kell majd másznunk, az szép lesz. A lejtő alján egy patak átugrása után kiérünk a műútra, majd rövid séta után befordulunk a Hidasi-völgybe. Ismerős a hely, két hete mentünk rajta végig, csak épp az ellenkező irányba. Hamarosan meg is érkezünk a Csurgó vízeséshez, az első ellenőrzőponthoz.
A pecsét mellé kapunk némi mentolos cukrot. Megnézzük a vízesést, reggelizés, fotózás. A fél utat már megtettük, eddig egész kényelmes volt a terep, frissek és üdék vagyunk. Lehet, tényleg jobb lett volna a 30 km táv? Most már mindegy. Egyre többen vernek tábort körülöttünk, úgyhogy gyorsan továbbindulunk.
Kellett nekem elkiabálni. Olyan emelkedő jön nagy hirtelen, hogy mire felérünk, már alig kapok levegőt. Szándékosan csinálják, hogy ez elé teszik az ellenőrzőpontot? Ott úgyis lepihen és eszik a vándor, aztán had szenvedjen az emelkedőn tele pocakkal. Pontosan ez volt az előző túrán is, a Püspökszentlászlón. Na, ezentúl óvatosabb leszek.
A tetőre felérve kényelmes, széles út fogad. Könnyed séta az enyhe lejtőn, beszélgetünk mindenféle témáról. Észre sem vesszük és máris visszérkezünk a műúthoz, és az ott lévő második ponthoz. Itt csokit kapunk, majd egy sóhaj kíséretében nekivágunk az újabb emelkedőnek.
Kis ideig ugyanazon az úton haladunk visszafelé, amelyen jöttünk, de hamar letérünk róla. Az utat két oldalról bodzabokrok szegélyezik. Nekiállunk szedni, miközben a bodzaszörp készítését vitatjuk. Beér minket egy nagyobb csapat, ők is kedvet kapnak, szintén leállnak gyűjtögetni. Gyorsan tovább állunk.
Elérjük Komló szélét. Újabb séta keresztül a fél városon. Már csak meg kell keresnünk a bányász emlékművet, ahol az utolsó pecsétet kapjuk. Megtaláljuk. Ez az az emlékmű? Ki van ugyan szalagozva, de emberek sehol. Megnézzük közelebbről. Az emlékmű mellett a piros-fehér zászló, a tetején meg két toll, hogy jelöljük be magunknak a lapot. Kicsit tiszteletlenségnek érzem, hogy mindezt az emlékműre pakolták, de nem állok le filozofálni, közvetlenül utánunk érkezik egy nagyobb csapat. Gyorsan ikszelünk, majd megindulunk vissza az iskolába toronyiránt, a házak között, a legrövidebb úton. Beérünk. Pár ember van csak a célban, leadjuk a lapokat, megkapjuk a kitűzőt és az emléklapot, aztán jöhet a táp. Meglepetés. Eddig főtt étel gyanánt két lehetőség jött szóba. Az egyik a főtt virsli, a másik a gulyás/krumplipaprikás. Most is arra számítunk, hogy ezek közül kapjuk valamelyiket, de nem, gyümölcslevessel várnak, ami nagyon jól esik ez után a túra után, utána pogácsa. Hát ezzel is megvagyunk.
2012. május 13., vasárnap
Mecsek 15 - 2012. április
Mivel még a reggeli induláskor sem tudtuk eldönteni, hogy a laza 15 km távra menjünk, vagy vállaljuk-e be a 30 km kihívását,a regisztrációnál pénzfeldobásra bízzuk a döntést. Rövid táv. Elég lesz ez is, ebben a nyárias melegben. Gyorsan útnak is indulunk, kikerülve egy nagyobb csoportot. Az erdőben békére és nyugalomra vágyik az ember, nem arra, hogy mások vihorászását hallgassa hosszú kilométereken át. Az út első szakasza kényelmes, nem túl emelkedős, nem túl göröngyös erdei út, amit már pár alkalommal végigjártunk.
Beérünk pár túrázót egy elágazásnál, akik a helyes irányon tanakodnak, gyorsan útba igazítom őket. A bal oldali a térkép szerinti helyes út, az egyenes viszont a kényelmesebb, és mindkettő ugyan oda visz, ezzel indulunk is tovább egyenesen. Nem követnek, inkább a térképnek hisznek, mint nekem, amiért nem lehet őket hibáztatni.
Kiérünk a püspökszentlászlói útra és nagy vidáman befordulunk a falu irányába. Végre egy olyan túra, ami itt halad el, de nem kell megmászni a Zengőt. Lesz emelkedő így is bőven elég. Beérünk az első ellenőrzőpontra. Arra számítottam, hogy az arborétum előtti kútnál lesz, mint mindig, de tévedtem, egy kulcsosház kertjében várnak ránk. Hű... Hát itt nem csokit kapunk, hanem házi sütit és frissen főzött teát. Sütiből két fajta is van, de mindenkinek csak 1 darab jár, kínos választásra kényszerítve a túrázókat. Egy ideig lesem, hogy lehetne mindkettőből orozni, de végül leteszek róla. Leülünk egy padhoz, gyorsan megreggelizünk, majd tovább indulunk.
A reggeli talán mégsem volt olyan jó ötlet, közvetlenül a faluból kivezető emelkedő megmászása előtt. Kellett ez nekünk? Nagy nehezen felérünk a műútra, ahol megpillantok egy kis bokor bazsarózsát. Már csak emiatt is megérte.
Rövid fotózás után nekivágunk a következő emelkedőnek, amely ugyan rövidebb, de cseppet sem enyhébb, mint amit magunk mögött hagytunk. Végül csak kiérünk a Kisújbánya feletti mezőre. Az út egyik legszebb része. Nem mintha valami különleges dolog lenne itt, de egy nagy rét, sok virág, kilátás a környező hegyekre, úgyhogy minden adott lenne, hogy az ember itt elterüljön egy pokrócon és élvezze a természetet, ha épp nem egy teljesítménytúra közepén lenne. A hely szépségére csupán a tudat vet némi árnyékot, hogy rövidesen meg kell másznunk a Cigány-hegyet.
Ez is sikerült. Elsétálunk a kilátóhoz. Egyszer jó lenne egy teljes körpanorámát fotózni innen. Úgyis elterveztem nyár elejére egy óbányai sétát, akkor ezt is meg fogom ejteni.
Leereszkedünk a hegy túloldalán, majd a megyehatárt érintve megérkezünk a következő állomáshoz, a Pásztor-forráshoz. Itt újra sütivel fogadnak és forrásvízből készült üdítőkkel. Kicsit lemosakszom a forrásnál, egészen felfrissülök tőle. Nehéz rászánni magam a továbbindulásra, mivel vissza kell mászni egészen a Cigány-hegy aljáig. Egy dolog vigasztal, több nagy emelkedő már nem lesz.
Kanyargós út, emberek, a fák árnyéka ellenére meleg, és némi napszúrásgyanú. Kiérünk a műútra, ahol tavaly ősszel még egy árokkal keresztezték a túrautat. Most egy kis deszkahíd van rajta, megkönnyítvén az átkelést.
Pár ember tűnik fel, akik buzgón szedik az immár virágzó medvehagymát. Nem azt mondják, hogy ilyenkor már rossz az íze? Mindegy, ez már az Ő dolguk. Megérkezünk a Csurgó-vízeséshez, ami a jelenlegi szárazságban inkább csak csöpög, de így is igen szép.
Tovább haladva a patak mentén, ahogy közeledünk a műúthoz, egyre több emberrel találkozunk. Úgy tűnik, sokakat kivonzott ez a szép idő a természetbe.
Visszaérünk Zobákpusztára. Emléklap, kitűző, zsíros kenyér, szóval minden, ami ilyenkor megjár. Kis pihenő, aztán irány haza. Ez a 15 km is bőven elég volt a mai napra.
Beérünk pár túrázót egy elágazásnál, akik a helyes irányon tanakodnak, gyorsan útba igazítom őket. A bal oldali a térkép szerinti helyes út, az egyenes viszont a kényelmesebb, és mindkettő ugyan oda visz, ezzel indulunk is tovább egyenesen. Nem követnek, inkább a térképnek hisznek, mint nekem, amiért nem lehet őket hibáztatni.
Kiérünk a püspökszentlászlói útra és nagy vidáman befordulunk a falu irányába. Végre egy olyan túra, ami itt halad el, de nem kell megmászni a Zengőt. Lesz emelkedő így is bőven elég. Beérünk az első ellenőrzőpontra. Arra számítottam, hogy az arborétum előtti kútnál lesz, mint mindig, de tévedtem, egy kulcsosház kertjében várnak ránk. Hű... Hát itt nem csokit kapunk, hanem házi sütit és frissen főzött teát. Sütiből két fajta is van, de mindenkinek csak 1 darab jár, kínos választásra kényszerítve a túrázókat. Egy ideig lesem, hogy lehetne mindkettőből orozni, de végül leteszek róla. Leülünk egy padhoz, gyorsan megreggelizünk, majd tovább indulunk.
A reggeli talán mégsem volt olyan jó ötlet, közvetlenül a faluból kivezető emelkedő megmászása előtt. Kellett ez nekünk? Nagy nehezen felérünk a műútra, ahol megpillantok egy kis bokor bazsarózsát. Már csak emiatt is megérte.
Rövid fotózás után nekivágunk a következő emelkedőnek, amely ugyan rövidebb, de cseppet sem enyhébb, mint amit magunk mögött hagytunk. Végül csak kiérünk a Kisújbánya feletti mezőre. Az út egyik legszebb része. Nem mintha valami különleges dolog lenne itt, de egy nagy rét, sok virág, kilátás a környező hegyekre, úgyhogy minden adott lenne, hogy az ember itt elterüljön egy pokrócon és élvezze a természetet, ha épp nem egy teljesítménytúra közepén lenne. A hely szépségére csupán a tudat vet némi árnyékot, hogy rövidesen meg kell másznunk a Cigány-hegyet.
Ez is sikerült. Elsétálunk a kilátóhoz. Egyszer jó lenne egy teljes körpanorámát fotózni innen. Úgyis elterveztem nyár elejére egy óbányai sétát, akkor ezt is meg fogom ejteni.
Leereszkedünk a hegy túloldalán, majd a megyehatárt érintve megérkezünk a következő állomáshoz, a Pásztor-forráshoz. Itt újra sütivel fogadnak és forrásvízből készült üdítőkkel. Kicsit lemosakszom a forrásnál, egészen felfrissülök tőle. Nehéz rászánni magam a továbbindulásra, mivel vissza kell mászni egészen a Cigány-hegy aljáig. Egy dolog vigasztal, több nagy emelkedő már nem lesz.
Kanyargós út, emberek, a fák árnyéka ellenére meleg, és némi napszúrásgyanú. Kiérünk a műútra, ahol tavaly ősszel még egy árokkal keresztezték a túrautat. Most egy kis deszkahíd van rajta, megkönnyítvén az átkelést.
Pár ember tűnik fel, akik buzgón szedik az immár virágzó medvehagymát. Nem azt mondják, hogy ilyenkor már rossz az íze? Mindegy, ez már az Ő dolguk. Megérkezünk a Csurgó-vízeséshez, ami a jelenlegi szárazságban inkább csak csöpög, de így is igen szép.
Tovább haladva a patak mentén, ahogy közeledünk a műúthoz, egyre több emberrel találkozunk. Úgy tűnik, sokakat kivonzott ez a szép idő a természetbe.
Visszaérünk Zobákpusztára. Emléklap, kitűző, zsíros kenyér, szóval minden, ami ilyenkor megjár. Kis pihenő, aztán irány haza. Ez a 15 km is bőven elég volt a mai napra.
2012. április 9., hétfő
Retró Túra 15 - 2012 április
Ez a túra is nehezen indul. Szemerkélő eső - aminek a folytatásaként némi jégverést is beígértek. Reggeli gyors körtelefon után mégis elindulunk, lesz, ami lesz alapon, legfeljebb visszafordulunk. A fényképezőgépet inkább otthon hagyom, én megszáradok, ő nem, ha beázik, az drága mulatság. A rajthellyel kapcsolatban is csak bizonytalan elképzeléseink vannak, valahol Pécsbányán, a Gesztenyésnél található. Valahol...
Végül megtaláljuk, és csak egyszer mentünk le közben a térképről. Pár ember lézeng, sehol a már megszokott nagy tömeg, ez az egy haszna van az időjárásnak. Kiderül, miért is Retró Túra a neve, egy szép kis kiállítás fogad minket a rajthelyen 70-es - 80-as évekbeli tárgyakból. Azonnal nekiállunk felmérni, hogy kinek mije volt ezekből annak idején. Kisdobos könyv, búgó csiga, Tisza cipő, rubik kocka, moncsicsi és még sorolhatnám. Aztán csak el kell indulnunk a szemerkélő esőben. Mielőtt elérnénk az erdő szélét, jó városiakhoz méltóan ismerkedünk a helyi állatállománnyal, többek között egy lóval és egy struccal is, bár ez utóbbi nem őshonos errefelé.
Az út első szakasza egy kellemes emelkedő. Eső, csúszós sár, izzadság, és minden, ami arra ösztönöz, hogy most kell visszafordulni, amíg nem késő. Azért csak megyünk.
Végül megtaláljuk, és csak egyszer mentünk le közben a térképről. Pár ember lézeng, sehol a már megszokott nagy tömeg, ez az egy haszna van az időjárásnak. Kiderül, miért is Retró Túra a neve, egy szép kis kiállítás fogad minket a rajthelyen 70-es - 80-as évekbeli tárgyakból. Azonnal nekiállunk felmérni, hogy kinek mije volt ezekből annak idején. Kisdobos könyv, búgó csiga, Tisza cipő, rubik kocka, moncsicsi és még sorolhatnám. Aztán csak el kell indulnunk a szemerkélő esőben. Mielőtt elérnénk az erdő szélét, jó városiakhoz méltóan ismerkedünk a helyi állatállománnyal, többek között egy lóval és egy struccal is, bár ez utóbbi nem őshonos errefelé.
Az út első szakasza egy kellemes emelkedő. Eső, csúszós sár, izzadság, és minden, ami arra ösztönöz, hogy most kell visszafordulni, amíg nem késő. Azért csak megyünk.
Elérve a Tripamer-fához egy gyors színtévesztésteszt gyanánt, sikerül majdnem a kék körön továbbmenni a zöld helyett. De ha egyszer olyan egyformák. Az időjárás kezd kellemesebb lenni, az eső is csak néha szemerkél, jégnek pedig nyoma sincs. El ne kiabáljuk.
Az első ellenőrző pont a Barátság-forrásnál. Három lány kuporog egy esernyő alatt a pecséttel. Szegények, én megcsaptam volna a szervezőt, ha így kiállítanak az erdő közepére pecsételni.
Megyünk tovább. A vízlépcső mellett kis lelkierőgyűjtő pihenőt tartunk, majd elindulunk felfelé, ki a műútra. Ezt a szakaszt meg fogom jelölni a térképen, hogy még véletlenül se jöjjek erre többé. Inkább egy hosszabb kerülő, mint még egyszer felmászni ezen az emelkedőn a bokáig érő csúszós sárban. Mire kiérünk a műútra, mindenki fejében megfordul az autóstoppolás gondolata, csak az ad némi reményt, hogy az emelkedők legnagyobb részén már túl vagyunk.
Beérünk a Fehér-kúti kulcsosházhoz. Ide már autóval jöttek ki az ellenőrző pont őrei, éppen tüzet raknak és húst sütögetnek. Így könnyű... Pecsét helyett bélyeget kapunk a papírra, ami a retró jegyében Makk Marciékat ábrázolja. Most esik csak le, hogy a rajtlapunk a régi takarékbélyeg gyűjtő füzet mintájára készült. Régi szép idők.
Megyünk tovább. Jobbra erdő, balra erdő, előttünk meg sár, minden mennyiségben. Rövid csúszkálás után elérünk a következő ponthoz, a Kantavári forráshoz. Itt egy ember fogad, tőle szintén bélyeget kapunk, mellé sport szeletet, és egy kis filozofálást a régi magyar rajzfilmekről. Felvet egy kissé bizarr gondolatot a Vukkal kapcsolatban. Ennek utána kell járnom mindenképpen, egyik nap meg fogom nézni. Haladunk tovább. Alapvető szabály a túrákon, ha valaki egy meredek lejtőn elcsúszik a sárban, azt körbe kell állni és kinevetni. Bár ebben nem mindenki ért egyet.
Újra esik az eső, de legalább már nincs hideg, és a jégszakadás is elmarad. Csak el ne kiabáljam. Egy nagyobb elágazásnál kupaktanácsot tartunk egy másik csapattal, összevetjük a térképet az útleírással, a gps-el és a józan ésszel, végül sikerül a jó irányba elindulnunk. Beérünk Lámpás-völgybe. Házak, műút, pusztulat, pár gyanús alak, aki minket néz a kertek végéből. Azért ilyenkor örülök, hogy a zsebemben lapul némi könnygáz.
Hosszú unalmas kutyagolás végig a falun. Ennél még a sáros erdei út is jobb, az legalább tartogat némi izgalmat. Megkerülve a volt külszíni fejtést visszaérünk Gesztenyésbe. Ráérősen sétálunk, most legalább jobban meg tudjuk nézni, mint idefelé jövet. Van is mit. Egymást váltják a régi romos épületek, szemétheggyel az udvarukon és az újgazdagok csodálatos házai. Most kezdik felfedezni és felvásárolni ezt a helyet? Nem hiszem, ki költözne egy hatalmas bányagödör közvetlen szomszédságába? Mindegy, ez már az ő dolguk. Megpillantunk egy házat. Már távolról feltűnik a piszkosrózsaszín falával. Kicsit vitatkozunk, milyen szín is ez valójában, de abban sikerül megegyezni, hogy ronda. Nagyon. Közelebb érve döbbenünk rá, hogy ez nem más, mint a helyi rendőrség épülete.
Beérünk a célba. Kitűző, emléklap, zsíros kenyér hagymával, ahogy illik. Újra megcsodáljuk a kiállítást, ami az indulás óta is bővült jó pár darabbal. Leülünk falatozni és hallgatjuk a bejátszott régi reklámokat. Hát ez is megvolt.
Beérünk a Fehér-kúti kulcsosházhoz. Ide már autóval jöttek ki az ellenőrző pont őrei, éppen tüzet raknak és húst sütögetnek. Így könnyű... Pecsét helyett bélyeget kapunk a papírra, ami a retró jegyében Makk Marciékat ábrázolja. Most esik csak le, hogy a rajtlapunk a régi takarékbélyeg gyűjtő füzet mintájára készült. Régi szép idők.
Megyünk tovább. Jobbra erdő, balra erdő, előttünk meg sár, minden mennyiségben. Rövid csúszkálás után elérünk a következő ponthoz, a Kantavári forráshoz. Itt egy ember fogad, tőle szintén bélyeget kapunk, mellé sport szeletet, és egy kis filozofálást a régi magyar rajzfilmekről. Felvet egy kissé bizarr gondolatot a Vukkal kapcsolatban. Ennek utána kell járnom mindenképpen, egyik nap meg fogom nézni. Haladunk tovább. Alapvető szabály a túrákon, ha valaki egy meredek lejtőn elcsúszik a sárban, azt körbe kell állni és kinevetni. Bár ebben nem mindenki ért egyet.
Újra esik az eső, de legalább már nincs hideg, és a jégszakadás is elmarad. Csak el ne kiabáljam. Egy nagyobb elágazásnál kupaktanácsot tartunk egy másik csapattal, összevetjük a térképet az útleírással, a gps-el és a józan ésszel, végül sikerül a jó irányba elindulnunk. Beérünk Lámpás-völgybe. Házak, műút, pusztulat, pár gyanús alak, aki minket néz a kertek végéből. Azért ilyenkor örülök, hogy a zsebemben lapul némi könnygáz.
Hosszú unalmas kutyagolás végig a falun. Ennél még a sáros erdei út is jobb, az legalább tartogat némi izgalmat. Megkerülve a volt külszíni fejtést visszaérünk Gesztenyésbe. Ráérősen sétálunk, most legalább jobban meg tudjuk nézni, mint idefelé jövet. Van is mit. Egymást váltják a régi romos épületek, szemétheggyel az udvarukon és az újgazdagok csodálatos házai. Most kezdik felfedezni és felvásárolni ezt a helyet? Nem hiszem, ki költözne egy hatalmas bányagödör közvetlen szomszédságába? Mindegy, ez már az ő dolguk. Megpillantunk egy házat. Már távolról feltűnik a piszkosrózsaszín falával. Kicsit vitatkozunk, milyen szín is ez valójában, de abban sikerül megegyezni, hogy ronda. Nagyon. Közelebb érve döbbenünk rá, hogy ez nem más, mint a helyi rendőrség épülete.
Beérünk a célba. Kitűző, emléklap, zsíros kenyér hagymával, ahogy illik. Újra megcsodáljuk a kiállítást, ami az indulás óta is bővült jó pár darabbal. Leülünk falatozni és hallgatjuk a bejátszott régi reklámokat. Hát ez is megvolt.
2012. március 17., szombat
Pécs 2012 - március
Na, ezen a túrán is egyedül indulok, mindenki visszalépett. Sebaj, ez egy remek alkalom lesz, hogy kipróbáljam magam, milyen gyorsan tudok végigmenni ezen a távon. Viszont jó lenne vinni a fényképezőgépet is, tavasz, virágok, csodálatos idő, ilyenkor minden bokor mögül új téma ugrik az ember elé. A kettő együtt azonban nem megy. Rövid töprengés, győz a józan ész, fotózni jobban szeretek, mint sietni, úgyhogy a gépet is a nyakamba akasztva vágok neki az útnak.
A dömörkapui rajthelyhez érve majdnem visszariadok a nagy tömegtől, de ha már felkeltem és feljöttem, nem hátrálok meg. Szerzek egy nevezési lapot, aztán beállok a sor végére. Amíg várakozok, végigmérem a körülöttem állókat. Van pár ismerős arc, egy kicsi, de lelkes csapat, akik azt taglalják, hogy gyorsan végigmennek a 10 kilométeres távon és akkor még lesz idejük a 20-as távra is benevezni utána, van két kutya, akik gyanakodva méregetik egymást és van pár alak, akikről el nem tudom képzelni, mit keresnek itt kint a természetben. Talán eltévedtek.
Végre sorra kerülök, leszurkolom a nevezési díjat. Nem írták el a neten, tényleg csak egy százas. Ilyen se volt még, de félek, ez azt jelenti, hogy útközben nem fognak nagyon ellátmánnyal tömni. Mindegy, nem falatozni jöttem, hanem túrázni.
Indulás. Első útszakasz rögtön egy jó kis emelkedő, fel a Misinára. Legalább az indulók sokasága eloszlik, nem egy csoportban vonulnak az emberek. Mire felérek, sikerül végre felébrednem és ráhangolódnom a túrára. Kis ügyeskedés itt, kis helyezkedés ott és máris szinte egyedül vagyok az úton.
A hegyet időközben ellepték a hóvirágok, kaszálni lehetne őket százszámra. Mivel sehol senki, lehasalok keresztbe az úton, fotózni. Elég furán néznének rám, ha látnák.
Hát, ezzel a fotómmal se fogok a National Geographicba bekerülni, de legalább az őzeket sikerül lekapnom.
A dömörkapui rajthelyhez érve majdnem visszariadok a nagy tömegtől, de ha már felkeltem és feljöttem, nem hátrálok meg. Szerzek egy nevezési lapot, aztán beállok a sor végére. Amíg várakozok, végigmérem a körülöttem állókat. Van pár ismerős arc, egy kicsi, de lelkes csapat, akik azt taglalják, hogy gyorsan végigmennek a 10 kilométeres távon és akkor még lesz idejük a 20-as távra is benevezni utána, van két kutya, akik gyanakodva méregetik egymást és van pár alak, akikről el nem tudom képzelni, mit keresnek itt kint a természetben. Talán eltévedtek.
Végre sorra kerülök, leszurkolom a nevezési díjat. Nem írták el a neten, tényleg csak egy százas. Ilyen se volt még, de félek, ez azt jelenti, hogy útközben nem fognak nagyon ellátmánnyal tömni. Mindegy, nem falatozni jöttem, hanem túrázni.
Indulás. Első útszakasz rögtön egy jó kis emelkedő, fel a Misinára. Legalább az indulók sokasága eloszlik, nem egy csoportban vonulnak az emberek. Mire felérek, sikerül végre felébrednem és ráhangolódnom a túrára. Kis ügyeskedés itt, kis helyezkedés ott és máris szinte egyedül vagyok az úton.
A hegyet időközben ellepték a hóvirágok, kaszálni lehetne őket százszámra. Mivel sehol senki, lehasalok keresztbe az úton, fotózni. Elég furán néznének rám, ha látnák.
A Kis-tubesi kilátó üres, pedig arra számítottam, hogy tömve lesz. Kiszaladok kicsit, élvezni a napfényt és a kilátást, ennyi megjár.
A János-kilátónál van az első ellenőrzőpont. Csoki nincs, ahogy számítottam is, helyette viszont egy csomó ember nyüzsög a kilátó körül. Gyorsan pecsételtetek és indulok tovább a Lapison át a Sóshegyi-kilátó felé.
Itt csend és nyugalom fogad. Felmászok a kilátó csúcsára, körbejárok. A tájat nézve rádöbbenek, hogy milyen magas is valójában a Vörös-hegy. Megmásztam már három oldalról is, majd kiköptem a tüdőmet olykor, de csak innen látszik, hogy mekkora is valójában. Szerencsére, a mai túra még a közelébe se megy.
Elérek a Remete-rétre. Furcsa, sehol senki, csak a pontőr ücsörög magában a padon. Pecsét, haladok tovább.
Azért talán kaphatnánk valamit út közben. Jó, ennyi pénzért ne is várjak semmit, de ha a nevezési díj nem 100, hanem 300 forint, akkor is ugyanúgy eljönnek az emberek a túrára és bőven futja belőle 1-1 szelet csoki, keksz, vagy hasonló, plusz valamelyik ponton pár rekesz ásványvíz azoknak, akik megszomjaznak út közben.
Idő közben a hóvirágot felváltja a kankalin, meg egy apró kék virág, aminek nem tudom a nevét.
Lassan eljutok a 3. ponthoz, az éger-völgyi kisvendéglőhöz. Kiírás, zászló sehol, de mint kiderül, a csapos pecsétel. Ellátmány természetesen itt sincs, viszont szerezhetek magamnak. Akár. Meleg van, szomjas vagyok, megérdemlem ekkora út után...
Amilyen jól esett az első pár korty a hideg citromos sörből, olyan rossz ötletnek tűnik most, miközben a hegyet mászom. Legszívesebben ledőlnék egy fa tövébe pihenni egy jót. De nem, azt nem lehet, mennem kell tovább.
Kiérek az Orfű felé tartó műútra. A piros jelzés a túloldalán folytatódik. Na most kell úgy átjutni, hogy el ne csapjanak itt a kanyarban. Ha átérek, akkor már csak egy kis szalagkorlát mászás és folytathatom is az utamat. Nem is gondoltam, hogy ilyen ügyességi feladatokkal is tarkítják az távot.
Hirtelen zörgés az út mellett, két őz menekül a közeledtemre. Vadnyugati hősöket megszégyenítő sebességgel kapom elő a gépemet és sütöm el feléjük.
Ez a kis kaland végre felrázott, elmúlt a sör okozta álmosság és újult erővel folytatom az utamat vissza a Remete-rétre.
A korábbi ittjártam óta a rét megtelt emberekkel. Részben a túra résztvevői, akik az ellenőrző ponton pihennek, részben "sima" kirándulók, akiket a jó idő kicsalt a természetbe.
Hát igen, az idő talán kicsit túl jó is. Szinte már nem is tavasz, hanem nyár, ideje lesz elővennem majd a nyári felszerelésemet, leginkább a kalapomat, ami a napszúrás ellen véd.
Már nincs sok vissza, mindjárt ott is vagyok, ez itt már a Mandulás... Mi van itt? Valami katasztrófa történt és a város lakossága ide menekült? Gyerekek hisztije, felnőttek röhögése, telefoncsörgések, motorzúgás, egyszóval minden, aminek nem itt lenne a helye. Sietek tovább. Az állatkertnél ugyanez fogad, csak kicsit több emberrel és mellékesen egy kirakodóvásárral. Megfordul a fejemben, hogy vehetnék egy lufit, de nem, futás tovább, még a jószágokkal se állok le barátkozni a rácsokon keresztül, ahogy általában szoktam. Utolsó száz méterek, kisvasút, autók, emberek. Végre beérek. Kicsit beszélgetek, aztán jön a busz, és visz az otthon megnyugtató csendje és békéje felé.
2012. március 10., szombat
Szuadó 17 - 2012 március
Ennek a túrának az útvonalát bejártuk már párszor, mindkét irányba, de nembaj, minden túra más, mindig van valami újdonság. Elsétálunk a rajthoz, lejelentkezés, indulás. Az 54-es rajtszámot kapom, pedig elég későn érünk oda. Ennyire kevesen indulnának csak? Nem hiszem, túl szép az idő hozzá. Na lássunk neki. Könnyű séta az Éger-völgyből felfelé, hamarosan el is érjük az első ellenőrző pontot a Mohosi-kiskútnál. Pecsét, és mehetünk is tovább. Talán ilyen kevés gyaloglás után még nem jár a csoki? Lehet. Kis kitérő az Éger-tetői játszótérre, mindig kell egyet hintázni, ha erre megyünk. Nem maradunk sokáig, de a hagyományt őrizni kell.
Megtaláljuk az első szalagozást. Hátizé. Ezzel jelölnék az utunkat? Látszik, hogy szándékosan kötötték a fára, nem a szél fújta oda. Majd meglátjuk, a többi is ilyen lesz-e?
Hát nem. Sőt, másmilyen szalagozás sincs. Van egy pont ezen az úton, ahol az ember nagyon könnyen rossz irányba mehet, még akkor is, ha már számtalanszor megjárta ezt a szakaszt, ahogy mi is. Szerencsére alig száz méter után rádöbbenek, hogy rossz irányba mentünk. Ezen a ponton (P háromszög - P kör szétválása) valahogy mindig elfelejtenek szalagozni, pedig itt szükség lenne rá.
Végre elérjük a Babás-szerköveket. Pecsétet megkapjuk, de se csoki, se puszi. Ezt érdemeljük? Úgy tűnik. Talán elfogyott? Vagy valaki allergiás rohamot kapott tőle és betiltották? Lehet. Rövid napfürdőzés és reggelizés, hogy felkészüljünk a környék legrémesebb szakaszára, a Sasfészekhez vezető útra.
Meredek emelkedő, lógó nyelv - ezen az úton még a szitok is bennragad - de csak felérünk a tetejére. Megint egyszer. Idén még pár alkalommal úgyis meg fogjuk mászni. Újabb ellenőrző pont a Zsongor-kőnél. Már nem is számítottunk rá, de itt végre megkapjuk a szokásos csokoládé adagunkat. Bár én továbbra sem ehetek édességet, de akkor is, ami megjár, az megjár. Irány tovább a romok felé.
Mi ez itt az út szélén? Itt fent megmaradt még egy kevés hó. Nehogy már kárba vesszen, gyorsan egymás nyakába lapátoljuk, némi közelharc és kiabálás közepette. Az elhaladó turisták elég furán néznek ránk, de akik már ismernek minket látásból, azok tudják, ilyenek vagyunk.
Mire a romokhoz érünk, lecsillapodnak a kedélyek, megisszuk a jól megérdemelt szíverősítőt, majd némi fotózás után elindulunk lefelé a hegyről.
Majdnem elmentünk mellette. Pár apró kis medvehagyma levél, idén az első, amit látunk. Nehezen ugyan, de megvédem őket, legalább arra a kis időre, amíg lefotózom, aztán a nagyobb leveleket gyorsan befaljuk.
Gyors sárdagasztás a Patacsi-mezőn, aztán újabb hegymászás, fel a Vörös-hegyre. Szerencsére ez ma az utolsó, pont elég is lesz.
Hoppá. Minden átmenet nélkül hóvirágok tűnnek fel az út két oldalán, de olyan sokan, ahogy eddig még nem láttam. Ameddig belátunk az erdőbe, ott sorakoznak végig. Leállunk fotózni, a szintidőnek már úgyis mindegy. Feltűnik, hogy a hóvirágok között itt is bújik a medvehagyma. Szakítok pár levelet, finom magában is. Azért csak óvatosan szedem, ügyelek, nehogy a hóvirág levelét is felmarkoljam vele. Amellett, hogy védett, még az íze is rémes.
Utolsó ellenőrzőpont, a Vörös-hegyen. Újabb csoki, aztán megindulunk lefelé, egy cseppet sem barátságos lejtőn. Ezen jöttünk mi fel éjszaka? Rossz belegondolni is. Bal oldalt egy kerítés, még egészen új, nemrég keríthették el. Találunk mellette egy lécet, pont sétabotnak valót, jó hegyes a vége. Megjegyzésemre furcsán néznek rám. Ekkor súlyt le a szörnyű felismerés, a csapatból én vagyok az egyetlen, aki ismeri a Micimackó szövegét, még ha csak nagy vonalakban is.
"Micimackó, maga is csodálkozva, végignézte a lécet, amit még mindig a kezei közt szorongatott.
- Találtam - mondta. - Nézd, mekkora sarka van. Gondoltam, még szükségünk lehet rá. Felszedtem.
- Micimackó - mondta Róbert Gida ünnepélyesen -, expedíciónk elérte célját. Megtaláltad az Északi-sarkot."
Inkább nem is mondok semmit, némán ballagok tovább.
A szintidőnek végleg lőttek. Sebaj. Az út utolsó szakaszán csalunk kicsit, az erdei fakerülgetés helyett a széles és kényelmes bicikliutat választjuk, amin beérünk a célba. A negyed óra késésünket nem követi semmi szörnyűséges megtorlás, megkapjuk a kitűzőt és az emléklapot, mellé főtt virslit, mustárral. Ha útközben spóroltak is az ellátmánnyal, ez a virsli sokkal jobb, mint amihez a túrák végén hozzászoktunk. Már csak két kilométer gyaloglás a buszmegállóig, és véget is ér a mai túránk.
Megtaláljuk az első szalagozást. Hátizé. Ezzel jelölnék az utunkat? Látszik, hogy szándékosan kötötték a fára, nem a szél fújta oda. Majd meglátjuk, a többi is ilyen lesz-e?
Hát nem. Sőt, másmilyen szalagozás sincs. Van egy pont ezen az úton, ahol az ember nagyon könnyen rossz irányba mehet, még akkor is, ha már számtalanszor megjárta ezt a szakaszt, ahogy mi is. Szerencsére alig száz méter után rádöbbenek, hogy rossz irányba mentünk. Ezen a ponton (P háromszög - P kör szétválása) valahogy mindig elfelejtenek szalagozni, pedig itt szükség lenne rá.
Végre elérjük a Babás-szerköveket. Pecsétet megkapjuk, de se csoki, se puszi. Ezt érdemeljük? Úgy tűnik. Talán elfogyott? Vagy valaki allergiás rohamot kapott tőle és betiltották? Lehet. Rövid napfürdőzés és reggelizés, hogy felkészüljünk a környék legrémesebb szakaszára, a Sasfészekhez vezető útra.
Meredek emelkedő, lógó nyelv - ezen az úton még a szitok is bennragad - de csak felérünk a tetejére. Megint egyszer. Idén még pár alkalommal úgyis meg fogjuk mászni. Újabb ellenőrző pont a Zsongor-kőnél. Már nem is számítottunk rá, de itt végre megkapjuk a szokásos csokoládé adagunkat. Bár én továbbra sem ehetek édességet, de akkor is, ami megjár, az megjár. Irány tovább a romok felé.
Mi ez itt az út szélén? Itt fent megmaradt még egy kevés hó. Nehogy már kárba vesszen, gyorsan egymás nyakába lapátoljuk, némi közelharc és kiabálás közepette. Az elhaladó turisták elég furán néznek ránk, de akik már ismernek minket látásból, azok tudják, ilyenek vagyunk.
Mire a romokhoz érünk, lecsillapodnak a kedélyek, megisszuk a jól megérdemelt szíverősítőt, majd némi fotózás után elindulunk lefelé a hegyről.
Majdnem elmentünk mellette. Pár apró kis medvehagyma levél, idén az első, amit látunk. Nehezen ugyan, de megvédem őket, legalább arra a kis időre, amíg lefotózom, aztán a nagyobb leveleket gyorsan befaljuk.
Gyors sárdagasztás a Patacsi-mezőn, aztán újabb hegymászás, fel a Vörös-hegyre. Szerencsére ez ma az utolsó, pont elég is lesz.
Hoppá. Minden átmenet nélkül hóvirágok tűnnek fel az út két oldalán, de olyan sokan, ahogy eddig még nem láttam. Ameddig belátunk az erdőbe, ott sorakoznak végig. Leállunk fotózni, a szintidőnek már úgyis mindegy. Feltűnik, hogy a hóvirágok között itt is bújik a medvehagyma. Szakítok pár levelet, finom magában is. Azért csak óvatosan szedem, ügyelek, nehogy a hóvirág levelét is felmarkoljam vele. Amellett, hogy védett, még az íze is rémes.
Utolsó ellenőrzőpont, a Vörös-hegyen. Újabb csoki, aztán megindulunk lefelé, egy cseppet sem barátságos lejtőn. Ezen jöttünk mi fel éjszaka? Rossz belegondolni is. Bal oldalt egy kerítés, még egészen új, nemrég keríthették el. Találunk mellette egy lécet, pont sétabotnak valót, jó hegyes a vége. Megjegyzésemre furcsán néznek rám. Ekkor súlyt le a szörnyű felismerés, a csapatból én vagyok az egyetlen, aki ismeri a Micimackó szövegét, még ha csak nagy vonalakban is.
"Micimackó, maga is csodálkozva, végignézte a lécet, amit még mindig a kezei közt szorongatott.
- Találtam - mondta. - Nézd, mekkora sarka van. Gondoltam, még szükségünk lehet rá. Felszedtem.
- Micimackó - mondta Róbert Gida ünnepélyesen -, expedíciónk elérte célját. Megtaláltad az Északi-sarkot."
Inkább nem is mondok semmit, némán ballagok tovább.
A szintidőnek végleg lőttek. Sebaj. Az út utolsó szakaszán csalunk kicsit, az erdei fakerülgetés helyett a széles és kényelmes bicikliutat választjuk, amin beérünk a célba. A negyed óra késésünket nem követi semmi szörnyűséges megtorlás, megkapjuk a kitűzőt és az emléklapot, mellé főtt virslit, mustárral. Ha útközben spóroltak is az ellátmánnyal, ez a virsli sokkal jobb, mint amihez a túrák végén hozzászoktunk. Már csak két kilométer gyaloglás a buszmegállóig, és véget is ér a mai túránk.
2012. március 3., szombat
Nőnapi Kirándulás (12) - 2012 március
Eljött végre az első tavaszi túra, már éppen itt volt az ideje. Napsütés és ragyogóan kék égbolt, amit alig bírok elhinni a hét eleji havazás után. Nem nagy túra, de most éppen erre van szükség, sétálni, töltődni a napon és fotózni a téli álomból ébredő természetet.
Az indulóponton sok ember, pár kutya és nagy vidámság fogad. Gyors lejelentkezés, térkép áttekintése indulás előtt. Az útvonal kicsit más, mint amire számítottam, elkerüli a Sós-hegyi kilátót, pedig jó lett volna oda felmászni, kicsit körülnézni. Hát, majd legközelebb.
Kényelmes, egyenes út a tornapálya mentén. Próbálgatjuk a különféle gyakorlatokat, de hamar feladjuk, nem szeretnénk lesérülni az első pár kilométeren. Megérkezünk a Remete-rétre, első ellenőrzőpont. Vidám őrök, pecsét, csoki. Ez utóbbit most nem kellene, elsüllyesztem a zsebem mélyére, jól jön még. Rövid pihenő, a pad mögött megpillantom az első csoport hóvirágot. Na végre, veszem is elő a fényképezőgépet, aztán látom, hogy mögötte még egy csoport. Aztán még egy, aztán megszámlálhatatlanul sok. Kattog a gép, de ideje lesz továbbállnunk.
Kellemes emelkedő vezet el a rétről, majd a műúton átvágva megtaláljuk a Mecsek legsárosabb útját. Egyik oldalán kerítés, a másikon sűrű bozótos, úgyhogy nincs más hátra, át kell vágni rajta. Kerülgetjük a pocsolyákat, olykor átugrálunk felettük, de nem sok sikerrel, végül csak le tudunk térni az útról be az erdőbe, ahol rögtön kényelmesebb sétálni az avaron.
Kiérünk egy száraz rétre, itt kipihenjük a sárbaragadás fáradalmait. Szendvics és fotószünet.
Kicsit talán hosszabban is elidőzünk itt, mint kellene, de ezt a túrát nem versenyfutásnak szánjuk. Nem túl sok lelkesedéssel indulunk el a tovább vezető emelkedő irányába. Bár találkozunk pár csoporttal, de közel sincs annyi turista, mint vártam volna. Nem, mintha hiányozna.
A következő ponton tömény medvehagyma illat fogad minket. Bár alaposan körülnézünk, sehol se látunk egy apró levélkét sem. Majd pár hét múlva visszajövünk, addigra tele lesz vele az erdő.
Rövidke kis út és már a Dömörkapunál vagyunk az utolsó ellenőrzőpontnál. Itt egy kisbuszban ül a pecsétőr, és megnyugtat, hogy már nincs sok vissza. Más lehet, hogy hamar beér, de mi a rendes út helyett a kisvasút sínpárja közt ballagunk, így sokkal izgalmasabb. Időközben a fényképezőgép is megtelik. Már éppen azon vagyok, hogy a munkahelyi fotóimat letöröljem, ezzel is helyet nyerve, mikor rádöbbenek, hogy rövidesen véget ér a túra és bezárják a célt. Jobb, ha nekiindulunk. Az utolsó pár száz métert sietősen tesszük meg, szerencsére nem maradunk le semmiről. A célban a már megszokott zsíroskenyér, a női résztvevők kapnak egy szál papírvirágot, a gyerekek meg egy-egy elég gyanús csokimikulást.
Hát, ez a túra is megvolt.
Az indulóponton sok ember, pár kutya és nagy vidámság fogad. Gyors lejelentkezés, térkép áttekintése indulás előtt. Az útvonal kicsit más, mint amire számítottam, elkerüli a Sós-hegyi kilátót, pedig jó lett volna oda felmászni, kicsit körülnézni. Hát, majd legközelebb.
Kényelmes, egyenes út a tornapálya mentén. Próbálgatjuk a különféle gyakorlatokat, de hamar feladjuk, nem szeretnénk lesérülni az első pár kilométeren. Megérkezünk a Remete-rétre, első ellenőrzőpont. Vidám őrök, pecsét, csoki. Ez utóbbit most nem kellene, elsüllyesztem a zsebem mélyére, jól jön még. Rövid pihenő, a pad mögött megpillantom az első csoport hóvirágot. Na végre, veszem is elő a fényképezőgépet, aztán látom, hogy mögötte még egy csoport. Aztán még egy, aztán megszámlálhatatlanul sok. Kattog a gép, de ideje lesz továbbállnunk.
Kellemes emelkedő vezet el a rétről, majd a műúton átvágva megtaláljuk a Mecsek legsárosabb útját. Egyik oldalán kerítés, a másikon sűrű bozótos, úgyhogy nincs más hátra, át kell vágni rajta. Kerülgetjük a pocsolyákat, olykor átugrálunk felettük, de nem sok sikerrel, végül csak le tudunk térni az útról be az erdőbe, ahol rögtön kényelmesebb sétálni az avaron.
Kiérünk egy száraz rétre, itt kipihenjük a sárbaragadás fáradalmait. Szendvics és fotószünet.
Kicsit talán hosszabban is elidőzünk itt, mint kellene, de ezt a túrát nem versenyfutásnak szánjuk. Nem túl sok lelkesedéssel indulunk el a tovább vezető emelkedő irányába. Bár találkozunk pár csoporttal, de közel sincs annyi turista, mint vártam volna. Nem, mintha hiányozna.
A következő ponton tömény medvehagyma illat fogad minket. Bár alaposan körülnézünk, sehol se látunk egy apró levélkét sem. Majd pár hét múlva visszajövünk, addigra tele lesz vele az erdő.
Rövidke kis út és már a Dömörkapunál vagyunk az utolsó ellenőrzőpontnál. Itt egy kisbuszban ül a pecsétőr, és megnyugtat, hogy már nincs sok vissza. Más lehet, hogy hamar beér, de mi a rendes út helyett a kisvasút sínpárja közt ballagunk, így sokkal izgalmasabb. Időközben a fényképezőgép is megtelik. Már éppen azon vagyok, hogy a munkahelyi fotóimat letöröljem, ezzel is helyet nyerve, mikor rádöbbenek, hogy rövidesen véget ér a túra és bezárják a célt. Jobb, ha nekiindulunk. Az utolsó pár száz métert sietősen tesszük meg, szerencsére nem maradunk le semmiről. A célban a már megszokott zsíroskenyér, a női résztvevők kapnak egy szál papírvirágot, a gyerekek meg egy-egy elég gyanús csokimikulást.
Hát, ez a túra is megvolt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)