Az éger-völgyi rajthely felé tartva feltűnően sok turistát látunk, úgy látszik, mások is bedőltek a napsütésnek. Gyors lejelentkezés. A szervezők szerint éjszaka hullott némi hó, a Jakab Hegyen számítani kell majd rá. Akár indulhatunk is, csak kell egy kicsit taktikázni. Pár száz métert tettünk csak még meg, de kellene egyet pihenni. Körbeállunk egy padot, megcsodáljuk a szép mintázatát. Végre, elment mögülünk egy hangosan vihogós társaság, akkor haladhatunk is tovább.
Sietünk? Nem igazán. Akkor kerülünk egy kicsit a régi ifjúsági tábor helyén lévő játszótér felé, ez még bőven belefér az időnkbe. Kis hintázás, majd fel a kilátóba, megcsodálni a környező tájat. Egyre több ember jön felfelé, nekünk is mennünk kellene tovább, mielőtt a legnagyobb tumultus közepén találjuk magunkat.
Jé, egy induló lap a sárban. Mi legyen? Vigyük magunkkal, vagy inkább tegyük ki egy jól látható helyre, hátha jön vissza a gazdája és elkerüljük egymást? Visszük, majd leadjuk az ellenőrzőponton. Felhívom a szervezőket. Valami olyasmire számítok, hogy rászólnak az indulóra "hé, elhagytad a lapodat, ott viszik mögötted" de nem. Mindegy, ez már nem a mi dolgunk.
Jön egy jó kis emelkedő, ezen az úton még nem jártam, de ahogy elnézem nem is fogok. Lóg a nyelvünk, mire felérünk a tetőre. Itt már tényleg havas a táj, bár még messze nem annyira, mint tavaly a Zengőn. Elérünk az első ellenőrzőpontra. Fagyott csokival és Bhagavad-Gita idézetekkel fogadnak minket. Na ez újdonság. Leadjuk a talált lapot, aztán a mögöttünk jövő tömegtől megrémülve bemenekülünk a romok közé pihenni egyet. Evés-ivás, majd egy kis kupica védőital mindenkinek, hogy jobban bírjuk a hideget és a ránk váró megpróbáltatásokat. Várunk még egy keveset, hogy levonuljon a sokadalom és mi is folytatjuk utunkat.
Széles, kényelmes földút, pont kellemesen lejtős, sehol egy hangoskodó. Igen, valami ilyesmire vágytam már egy ideje. Mintha kezdene felhősödni, a végén csak megkapjuk a beígért havazást. Leérünk a Patacsi-mezőre, átugráljuk a befagyott pocsolyákat. A nyomokból ítélve, ez nem mindenkinek sikerült előttünk, valaki csúnyán belelépett a legnagyobb sárba. Rövid lelkierő gyűjtés, aztán megindulunk felfelé a Vörös-hegyen.
Nem is olyan vészes. Ez az út sokkal kényelmesebb, mint amin este jöttünk fel még az ősszel. Na jó, a végére így is kimelegszünk. De már csak egy jó kis lejtő van vissza, és ott is vagyunk a következő ponton.
A Remete-réten forró teával és mikulás csokival várnak minket. Egyre feketébb felhők gyülekeznek felettünk, jó lesz sietni, mert a végén tényleg ránk szakad. Szerencsére már nincs sok hátra, és a terep is barátságosnak tűnik.
Tűnik. Ami a térképen nem látszik, az a keskeny út, sáros lejtő és az árokugrás, ami nem mindenkinek sikerül. Újabb taktikázás, hogy kijussunk egy nagyobb csoport közepéből. Mi hozott ki ennyi embert az erdőbe? Emlékeim szerin még egyik túrán sem találkoztam ilyen áradattal.
Hoppá, egy kis híd. Vagyis kettő. Egy szép új hidat építettek a régi, romos mellé, jól mutatnak egymás mellett. Ezen átmenni? Jól vagy? Hát, akkor én is átmegyek rajta. Kicsit inog, kicsit recseg, de csak kibír. Nem is mély alatta az árok, és úgyis puha avarra esek. Kibírt.
Most már tényleg mindjárt ott vagyunk. Kis emelkedő, szalagkorlát mászás, átjutás az autók között, majd egy kényelmes, kiépített kerékpár út, ami egyenesen a célba visz minket.
Beérünk, beállunk a sor végére lejelentkezni. Nem volt hosszú túra, de most éppen elég volt. Főtt virsli, mustárral, szórólap a következő túrákról, tervezgetés. Mire elindulunk hazafelé, végre elkezd esni a beígért hó is.
