Mecseki Láthatatlanok - 2013. október

Nem vagyok mániákus, ezt le kell szögeznem, rögtön az elején. Szeretek túrázni, szeretek a természetben lenni, ha lehetőségem nyílna rá, minden hétvégét a fák között tölteném. Ha lenne... mostanában a hétvégéim szorgos tanulással telnek a csavargás helyett, idén alig pár túrára sikerült eljutnom. Van viszont három, amin ott a helyem, bármi is történik. Az első, a Disznó völgyi túra, idén elmaradt. Sebaj, jövőre meg lesz rendezve, akkor ott leszek. A második az Esti Mecsek. Ez már csak azért is jelentős a számomra, mert itt kóstoltam bele először a teljesítménytúrákba, még 17 évesen. Feltett szándékom volt, hogy idén sem hagyom ki, éjszakai túra lévén nem ütközik az iskolával. Sajnos egy műtét közbeszólt, és bár erős volt a vágy, de józan ész azt diktálta, hogy a varratszedés utáni héten nem kellene erőltetnem a dolgokat. Maradt a harmadik, a Mecseki Láthatatlanok, a három közül a legszebb. Szombat délelőtt, iskolaidőben. Bár megfordult a fejemben az iskolakerülés gondolata is, azt hamar elvetettem. Maradt hát a várakozás a csodára. Ez el is jött. A túra napján az oktatás délutánra csúszott át. Osztottam, szoroztam, bár a 28 km nem fér bele, de ha a rövid, 14 km távra megyek, akkor kényelmesen végig tudom gyalogolni úgy, hogy a visszafelé jövő busz pont időben tesz le az iskola mellett. Innentől nem is volt kérdés, ott leszek.

Ülök a buszon, mellettem a hátizsák.  Üveg víz, fényképezőgép, tankönyv, feladatlapok és annyi kaja, hogy estig kihúzzam. Jól meggondoltam én ezt? Igen. Különben is, már nem lehet visszafordulni.  Zobákpusztán, a rajtnál már jó a hangulat. Gyorsan, megelőzve egy gyerekcsapatot, kitöltöm a jelentkezési lapot, és beállok a sorba. A rövid táv még csak most indul, így sikerül szert tennem a biztató, 13-as rajtszámra.

Végre úton vagyok! Egy kis rutinos helyezkedés, kis gyorsítás, kis lassítás és máris egyedül vagyok az úton, körülöttem csak a csendes, őszi erdő. Végre! Már régóta hiányzott ez az érzés, és most itt vagyok, amikor a legszebb az erdő. Valótlan, meseszerű érzést kelt a sokszínű avar, a reggeli napsütés, és a fák között átszűrődő távolabbi tisztás fénye.

Kiérek a mezőre, amit ősszel mindig ellepnek a kikericsek. Kutatok, hátha találok egy elkésett példányt, de a mezőt gondos kezek lekaszálták, rendbe tették. Talán a szélén, a bokrok tövében... Igen! Még van pár, kókadt szál. Akkor Ők is megvannak még.

Megyek tovább Püspökszentlászló irányába. Nem sietek, kiélvezem az erdő minden pillanatát. Jól kiszámoltam az időt, ráérek kényelmesen bandukolni.

Beérek a faluba. Megfordul a fejemben, hogy ha már itt vagyok, akkor be is mehetnék az arborétumba. De nem, ez nem jó ötlet. Az arborétum sok időt igényel, hogy bejárjam, megcsodálva minden egyes fát. Utána az egész túra egy nagy rohanás lenne csak, aminek semmi értelme. Lejelentkezek az első pontnál, eszek pár nápolyit, majd tovább indulok, fel a domboldalon, Kisújbánya irányába. 

Jó kis kaptató, de könnyen veszem. Örömmel látom, hogy az elmúlt idő ellustulása ellenére sokkal jobban bírom a mászást, mint pár éve, mikor újra belefogtam a túrákba. 

Felérek a Kisújbánya feletti dombtetőre. Láthatóan ezt is gondozzák a helybeliek, le van kaszálva, rendbe van téve az egész terültet. Egy bokor tövében azért itt is találok pár szál kóbor kikericset.

Amíg fotózok, elhalad mellettem egy hangos csapat. Az ilyenek mit keresnek itt kint a természetben? Sebaj, már elmentek, nem foglalkozom velük. Megyek tovább én is, itt van nem messze a második pont, a Cigány Hegyen, a kilátó tövében.

Pecsét, sport szelet, és csodálatos kilátás. Nyugatra a Máré Vár völgye pompázik, délre a Hármas hegy és a Zengő lába között pont rálátni a távoli Villányi-hegyre.

Egyre több ember gyűlik össze, úgyhogy ideje tovább állni. Le a hegy túloldalán és irány tovább az úton. Nézem a térképet, hogy pontosan merre is kell menni. Egy kis újabb helyezkedés, és ismét egyedül vagyok a fák között.

Hosszas séta, a gondolataimba mélyedve. Szükségem lenne ilyenre többször, hogy kiszellőztessem a fejem, eltávolodjak a mindennapi dolgoktól, és ne foglalkozzak a napi problémákkal. Ha minden jól megy, jövőre ismét belevethetem magam a túrákba.

Lassan elérem a Csurgót, az út egyik legszebb helyét. 

Innen már nincs sok vissza az útból, bő 2 és fél km a célig. Időm van még, nem sietek, komótosan sétálok végig a Hidasi-völgyön. 

Végül beérek a célba. Kitűző, emléklap, zsíros kenyér, sok hagymával, pár ismerős arc. Aztán leülök a megállóban, és várom a buszt, vissza a mindennapokba.