A rajthely Pécsbánya. Megérkezünk, lejelentkezünk, megkóstoljuk a hozott sütit, és tanulmányozzuk az útvonalat, mialatt megpróbálom működésre bírni a gps-t. Útvonal... A kiíráshoz képest is változott még, bár csak előnyére, így nem kell felmászni Istenkútról a Tubesig.
Gps elindul, mi is megyünk. Úgy tűnik, szép időnk lesz annak ellenére, hogy záporral riogatott az előrejelzés, pedig nem is lenne rossz egy kis szemerkélés, éppen csak annyi, hogy kellemesen hűvös legyen a levegő.
Indulásképp egy enyhe emelkedő, pont jó, hogy ráhangolódjunk a túrára, aztán egy enyhe lejtő és már ott is vagyunk a Tripamer fánál. Pihenésképpen játszani próbálunk egy apró jószággal - talán pele, vagy erdei egér - de ő nem akar velünk játszani, berobog az avar közé, úgyhogy megyünk is tovább.
Az első ellenőrző pont a Kőlyuknál van. Nagy örömünkre a szokásos étolaj alapú csoki helyett hagyományos sportszeletet osztanak, be is faljuk azonnal. A forrásnál feltöltöm a palackomat, majd pihenés nélkül tovább is állunk. Úgy tűnik, igazolódik a pár túrával ezelőtt felállított elméletem, miszerint az első pont után mindig egy szívatós emelkedő következik. Bár nem túl meredek, de keskeny, tele van sziklákkal, ágakkal, és nem akar véget érni.
Véget ért. Egyenes széles út, kényelmesen elférünk rajta, akár egymás mellett is. Körbejár a sütisdoboz, majd elindulunk kényelmesen a Lapis felé. Eddig egészen jó volt, bár az igazi megpróbáltatás most következik. Sebaj, Istenkúton csak kapunk valami doppingot. Csak érnénk már végre le. Keskeny, meredek, köves út, bukdácsolunk lefelé. Ha ilyenen kell felfelé is jönni... de erre most nem szabad gondolni. Beérünk a házak közé, már nincs messze az ellenőrző pont. Elérjük a kutat, pont sehol, csak egy gyanús úriember töltögeti a palackjait. Elérjük a buszfordulót. Ellenőrzőpont itt sincs, viszont találkozunk két másik csapattal, akik szintén nem találták. Vizsgáljuk a rajtlapot, hátha megtaláljuk a szervezők elérhetőségét, de nem. A többiek továbbmennek, mi leülünk a megállóban és várjuk a csodát.
Alig nyújtóztatjuk ki fáradt végtagjainkat, mikor a csoda megérkezik. Csapattársunkat felhívja a testvére, aki a rövid távon indult és immár a célban pihen. Kérdezd már meg a szervezőktől, hogy ugyan, hol találjuk az a pontot. Bár ne tette volna. Akkor továbbállhatunk volna azzal a tudattal, hogy mi voltunk a bénák és nem találtuk meg. Vagy nem is itt van a pont. Vagy történt valami a pontőrrel. De nem. Az iskola udvarán, lóg a kis zászló, alatta egy zsírkréta, azzal kell magunknak megjelölni, hogy itt voltunk. De miért? Miért pont itt, ahova könnyedén, akár helyi buszjárattal kijöhetett volna bárki? Inkább nem gondolkozom ezen. Pihenünk egyet, felfrissülünk a kútnál, aztán nagy sóhajjal nekivágunk az emelkedőnek.
Keskeny műút, kétoldalt meredek, 3-4 méter magas fal. Az út közepén egy madár, próbálna felrepülni, de még nem megy neki. Nosza, kapjuk el, tegyük fel a bozótosba, ahova próbálna visszajutni.
Elfogtuk, feltettük, épségben megúszta. Legalábbis a madár.
Mászunk felfelé a házak között. Érdekes környék. Hatalmas házak, olyan autókkal, amik 5-10 évi fizetésembe kerülnek, mellettük lepusztult viskók romjai, ápolatlan gazos kertekkel. A nyelvünk kilóg, mire elérjük az erdő szélét, és a piros kereszteződést. Nem tudom, mi lenne velünk, ha az eredeti terv szerint innen még a Tubesre is fel kellene másznunk.
Kényelmes erdei út, se nem lejt, se nem emelkedik. Ballagunk szótlanul. Kezdek elbambulni, sok volt ez az előző emelkedő a tűző napon. Eljutunk az utolsó pontig a Kardos úti Kulcsosházba. Titkon abban bízok, hogy ha már itt van a pont, akkor kapunk valami innivalót a hűtőből. Nem kapunk. A ház zárva, előtte ül a pontőr, pecsétet és a szokásos csokit osztja, ami már kellemesen megolvadt a napon. Nem baj, így is jó, kell az energia. Mikor indulunk tovább, feltűnik, hogy itt is, a zászló alatt lóg egy zsírkréta. Próbálom elkerülni, hogy ebből bármilyen következtetést levonjak, de csak előbújik a gondolat, miszerint itt se várt volna minket senki eredetileg.
Elérjük a Dömörkaput, majd megindulunk lefelé Lámpásvölgy irányába. Keskeny, meredek, bozótos rész, nem ártott volna pár helyen kiszalagozni. Kezd az egész csapat nyűgös lenni, ami érthető, pedig már nincs sok vissza.
A telefonom vidám sípolással tudatja, hogy eddig bírta az akkumulátor. Ideje lenne, valami úti utántöltő megoldást keresnem a hosszabb túrákra.
Ballagunk végig a műúton a bányagödör mellett. Már csak egy emelkedő, már csak egy utca. Elmegyünk egy garázssor mellett. Az egyik ajtó nyitva van, bent egy fekete-fehér pónit etet éppen a gazdája. Megyek pár métert, mire rádöbbenek, mit is láttam. Visszafordulok, tényleg ott vannak. Jó lenne lefotózni, de már így is gyanúsan méreget a ló gazdája.
Beérünk a célba. Kitűző, emléklap, zsíros kenyér. Még rákérdezek, hányan indultak, mivel gyanúsan kevés túrázóval találkoztunk út közben, aztán indulunk hazafelé. Ma sem lesz szükség altatóra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése