Az indulási hely, egy általános iskola, tömve emberekkel. Úgy tűnik, a jó idő sokakat kicsalt a természetbe. Eszembe jut a nemrég hallott "divatból járnak túrázni" kifejezés. Lejelentkezés, szokásos papírkitöltés, beviszik az adatainkat egy számítógépbe, majd a lapunkra kapunk egy vonalkódot. Nem túlzás ez kicsit? A kapott térkép nagyon korrekt, lényegre törő, jól áttekinthető. A mellékelt útleírás kitér a látogatott helyek rövid történelmére és érdekességeire is. Ha mindenre ennyire odafigyelnek, nagy baj nem lehet.
Indulás. Szalagozás és útjelző táblák vezetnek ki a faluból, eltéveszteni nem lehet. Egy előttünk menő csapatnak mégis sikerül. Amikor tanácstalanul megállnak és visszanéznek, integetek és mutogatok.
Ez a harmadik alkalom, hogy megmásszuk a Zengőt. Keleti, nyugati, most meg déli irányból. Az északi lejtő kimaradt, de nem bánom, azon még lefelé menni is szörnyű. Kifáradva érünk fel a csúcson lévő ellenőrzőpontra. Pecsét, mellé szőlőcukrot osztanak. Kicsit megpihenünk, közben ismét megcsodálom a betontorony oldalát díszítő "megrongálni tilos" feliratot. Ugyan, hogy lehetne ezt megrongálni? Gyors reggeli után folytatjuk utunkat, abban a boldog tudatban, hogy már az emelkedők több, mint a felén túl vagyunk.
Lecsorgunk Püspökszentlászló felé. A keskeny úton ketten besorolnak mögénk. Először még érdeklődve hallgatom a beszélgetésüket, de hamar rájövök, hogy mindenkinek jobb lenne, ha otthon maradtak volna. Hamar itt az újabb ellenőrzőpont, majd ott lerázzuk őket.
Sok ember és egy bozontos kutya fogad minket, aki a fényképezőgépet látva felhagy a barátkozással. A menü szőlőcukor, víz és sonkás szendvics. Egyszer jó lenne eljönni ide az arborétumba, körbejárni. Egyáltalán be lehet még menni?
Újabb kellemes emelkedő, és ami még rosszabb, valahogy ismét mögénk került az a két alak. A mezőn végre megszabadulunk tőlük, és már ott is vagyunk Kisújbányán, a harmadik ponton. Pecsét, mellé valami gyanús csoki. Kemény, és furcsa az íze, de most jól esik. Tovább a műút mellett. Halvány mosoly, hogy most nem kell megmásznunk a Cigány hegyet, elmegyünk csak mellette. Az erdőben bokáig ér az avar, ahogy haladunk benne, eszembe jut róla egy régi mese, és a kellemes emlékekbe burkolózva már csak a műútra visszatérve tűnik fel, mennyit haladtunk már.
Az út mellett vízelvezető árkot ástak, a nyomokból ítélve nem is olyan régen, ami egy jó dolog, csupán az a probléma, hogy át kell másznunk rajta, ha folytatni akarjuk utunkat. Érdekes, szép helyen megyünk keresztül, kanyargó patak mellett, az utat csak sejteni lehet, valahol az avar alatt. Újabb, és egyben az utolsó nagyobb emelkedő, felfelé haladva kerülgetjük a favágók munkagépeit. Gyanúsan méregetnek, de szerencsére minket nem akarnak befogni némi különmunkára.
Megérkezünk az utolsó pontra. Üdítő és vegyes rágcsa. Innen a célig már sima, kényelmes, lejtős út vezet.
Beérünk Püspökszentlászló aljára. Műút, fájós talpak. A javaslatomat, miszerint visszaúton is megmászhatnánk a Zengőt egyöntetűen elutasítják. Hosszúhetény határa. Városiakhoz méltóan megcsodálunk pár legelésző tehenet. Ismét rájövök, miért is kapta a falu a "hosszú" jelzőt. Mintha nem akarna közelebb kerülni a cél. Egy kanyart le tudunk vágni. Már csak pár száz méter. Készen is vagyunk. Gratuláció, emléklap, kitűző. Valami meleg étel, vagy legalább zsíros kenyér? Hát az itt nem jár. Sebaj, irány hazafelé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése