Még a buszmegállóban összeismerkedünk egy turistával, aki szintén a Mecseki Mikulásra igyekszik. Hamar kiderül, hogy ő más kategóriába tartozik, mint mi. Szerinte az 50 km még nem egy vészes táv, különösebb felkészülés nélkül is végig lehet rajta menni fáradtság nélkül. Aha... Sőt, ehe... Aztán kiderül, hogy már túl van pár nemzetközi verseny megnyerésén. Sok érdekes dolgot mesél, amik egyrészt fellelkesítenek, másrészről viszont kezdem szégyellni magam, hogy 30 km volt a legtöbb, amit ezidáig egyben legyalogoltam. Jól elbeszélgetünk vele, olyannyira, hogy el is felejtünk leszállni a buszról. Megesik. Egy megállónyi gyaloglás visszafelé még nem a világ vége, legalább bemelegítünk.
A kulcsosház ismét tömve, a szervezők mind mikulás sapkát viselnek. Gyors lejelentkezés, majd útnak indulunk, minél távolabb a nagy tömegtől. Elköszönünk az úriembertől, mi a saját kényelmes tempónkban megyünk végig a távon.
Remeterét felé kényelmes, egyenes, kissé monoton út vezet, de legalább kitárgyaljuk az élet dolgait. Egyre inkább úgy vélem, jobb helye lett volna otthon ennek a kabátnak, de levenni és cipelni nem akarom.
Beérünk a Remete Rétre. Tömve emberekkel, nem csak a túrán résztvevők, hanem egy nagyobb gyerekcsapat is, mint kiderül, 11-12 évesek. Hamar megtaláljuk az ellenőrzőpontot, az egyetlen mikulássapkás fej a sokadalomban. Pecsét. És? Semmi? Egy szaloncukor? Nincs. Na szép. Keresünk egy szabad padot és kárpótoljuk magunkat termoszban hozott forralt borral. A langyos idő ellenére jól esik.
Mikor tovább indulunk, gondosan megszemlélem az útszakaszt, amin pár héttel ezelőtt az éjszakai túrán bolyongtam. Nappal sem sokkal jobb, az avar egybemossa a környezetével és lazán tovább mennénk egyenesen, miközben az út elkanyarodik alattunk, ha nincs a jelzés.
Út közben megegyezünk, tíz perc veszteség nem számít, felmászunk a Sóshegyi kilátóba, de mikor odaérünk, inkább leteszünk róla, az iskoláscsapat másik fele már megszállta. Megyünk tovább szó nélkül a Lapis felé, majd onnan fel a Tubesre. Ez az út mintha meredekebb lenne, mint amilyen volt, lóg a nyelvem, mire felérünk, az vigasztal, több emelkedő már nem nagyon lesz. Kistubesre viszont kimegyünk. Hatalmas szél fogad, majd levisz a kilátóról, azért pár fotót készítek a városról.
Továbbindulva rádöbbenek, hogy bele kellene húznunk. Bár emelkedő már alig lesz, de még van vissza út rendesen és kifutunk a 3 órás szintidőből. Egyáltalán miért van itt szintidő, és miért ilyen szoros? Egy ilyen rövid, alig 13 km hosszú, kényelmes úton végigmenő túrának nem az lenne a célja, hogy minél több embert kicsaljon a városból? Családokat gyerekkel, akik most ismerkednek a természetjárás szépségeivel.
TV Torony, a 2. ellenőrzőpont. Morcos pontőr, olyan életunt arccal, amilyent ritkán lát az ember. A mikulás sapka azért megvan. Komoran pecsétel, majd kiadja az útirányt, így lemondunk arról a tervünkről, hogy elegánsan levágjuk a dömörkapui kanyart. Szaloncukrot természetesen tőle se kaptunk.
Bukdácsolunk lefelé a köves úton, kis család jön velünk szembe, mögöttük egy újabb mikulás. Ezúttal nem csak sapka, hanem teljes felszerelés, még puttonya is van, de úgy tűnik, ő nem hozzánk tartozik. Talán meg kellett volna próbálkozni a versmondással? Á, inkább nem.
Leérünk a Dömörkapuhoz. Hű... vagy három mikulás, sok gyerek, kisvasút. Kollega szerint egy női mikulás is volt közöttük, de nekem ez nem tűnt fel. Sietünk a cél irányába, de nem annyira, hogy nem álljunk meg az állatkert mellett barátkozni egy emuval. Azaz csak barátkoznánk, de őméltósága tojik ránk, még tisztességesen lefotózni se hagyja magát.
Beérünk a célba, 5 perccel a szintidő lejárta előtt. Emléklap, kitűző, és egy mikulás minden beérkezőnek kis mikulás csomagot oszt, ez feledteti az ellenőrzőpontokon lévő szaloncukor hiányt. Ráadásul még verset sem kell hozzá mondani. Zsíros kenyér hagymával, mellé valami gyanús gyógytea, mindenféle fűből, koffeinmentesen. Nekünk pont nem jut, de nem sajnáljuk annyira. Elköszönünk, irány haza. Ennek a túrának is vége.
Utólag rájöttem ám, hogy mégiscsak el kellett volna menni. A fene sem gondolta hogy ilyen jó idő lesz. No de sebaj, majd legközelebb :)
VálaszTörlés