Az indulóponton sok ember, pár kutya és nagy vidámság fogad. Gyors lejelentkezés, térkép áttekintése indulás előtt. Az útvonal kicsit más, mint amire számítottam, elkerüli a Sós-hegyi kilátót, pedig jó lett volna oda felmászni, kicsit körülnézni. Hát, majd legközelebb.
Kényelmes, egyenes út a tornapálya mentén. Próbálgatjuk a különféle gyakorlatokat, de hamar feladjuk, nem szeretnénk lesérülni az első pár kilométeren. Megérkezünk a Remete-rétre, első ellenőrzőpont. Vidám őrök, pecsét, csoki. Ez utóbbit most nem kellene, elsüllyesztem a zsebem mélyére, jól jön még. Rövid pihenő, a pad mögött megpillantom az első csoport hóvirágot. Na végre, veszem is elő a fényképezőgépet, aztán látom, hogy mögötte még egy csoport. Aztán még egy, aztán megszámlálhatatlanul sok. Kattog a gép, de ideje lesz továbbállnunk.
Kellemes emelkedő vezet el a rétről, majd a műúton átvágva megtaláljuk a Mecsek legsárosabb útját. Egyik oldalán kerítés, a másikon sűrű bozótos, úgyhogy nincs más hátra, át kell vágni rajta. Kerülgetjük a pocsolyákat, olykor átugrálunk felettük, de nem sok sikerrel, végül csak le tudunk térni az útról be az erdőbe, ahol rögtön kényelmesebb sétálni az avaron.
Kiérünk egy száraz rétre, itt kipihenjük a sárbaragadás fáradalmait. Szendvics és fotószünet.
Kicsit talán hosszabban is elidőzünk itt, mint kellene, de ezt a túrát nem versenyfutásnak szánjuk. Nem túl sok lelkesedéssel indulunk el a tovább vezető emelkedő irányába. Bár találkozunk pár csoporttal, de közel sincs annyi turista, mint vártam volna. Nem, mintha hiányozna.
A következő ponton tömény medvehagyma illat fogad minket. Bár alaposan körülnézünk, sehol se látunk egy apró levélkét sem. Majd pár hét múlva visszajövünk, addigra tele lesz vele az erdő.
Rövidke kis út és már a Dömörkapunál vagyunk az utolsó ellenőrzőpontnál. Itt egy kisbuszban ül a pecsétőr, és megnyugtat, hogy már nincs sok vissza. Más lehet, hogy hamar beér, de mi a rendes út helyett a kisvasút sínpárja közt ballagunk, így sokkal izgalmasabb. Időközben a fényképezőgép is megtelik. Már éppen azon vagyok, hogy a munkahelyi fotóimat letöröljem, ezzel is helyet nyerve, mikor rádöbbenek, hogy rövidesen véget ér a túra és bezárják a célt. Jobb, ha nekiindulunk. Az utolsó pár száz métert sietősen tesszük meg, szerencsére nem maradunk le semmiről. A célban a már megszokott zsíroskenyér, a női résztvevők kapnak egy szál papírvirágot, a gyerekek meg egy-egy elég gyanús csokimikulást.
Hát, ez a túra is megvolt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése