Megtaláljuk az első szalagozást. Hátizé. Ezzel jelölnék az utunkat? Látszik, hogy szándékosan kötötték a fára, nem a szél fújta oda. Majd meglátjuk, a többi is ilyen lesz-e?
Hát nem. Sőt, másmilyen szalagozás sincs. Van egy pont ezen az úton, ahol az ember nagyon könnyen rossz irányba mehet, még akkor is, ha már számtalanszor megjárta ezt a szakaszt, ahogy mi is. Szerencsére alig száz méter után rádöbbenek, hogy rossz irányba mentünk. Ezen a ponton (P háromszög - P kör szétválása) valahogy mindig elfelejtenek szalagozni, pedig itt szükség lenne rá.
Végre elérjük a Babás-szerköveket. Pecsétet megkapjuk, de se csoki, se puszi. Ezt érdemeljük? Úgy tűnik. Talán elfogyott? Vagy valaki allergiás rohamot kapott tőle és betiltották? Lehet. Rövid napfürdőzés és reggelizés, hogy felkészüljünk a környék legrémesebb szakaszára, a Sasfészekhez vezető útra.
Meredek emelkedő, lógó nyelv - ezen az úton még a szitok is bennragad - de csak felérünk a tetejére. Megint egyszer. Idén még pár alkalommal úgyis meg fogjuk mászni. Újabb ellenőrző pont a Zsongor-kőnél. Már nem is számítottunk rá, de itt végre megkapjuk a szokásos csokoládé adagunkat. Bár én továbbra sem ehetek édességet, de akkor is, ami megjár, az megjár. Irány tovább a romok felé.
Mi ez itt az út szélén? Itt fent megmaradt még egy kevés hó. Nehogy már kárba vesszen, gyorsan egymás nyakába lapátoljuk, némi közelharc és kiabálás közepette. Az elhaladó turisták elég furán néznek ránk, de akik már ismernek minket látásból, azok tudják, ilyenek vagyunk.
Mire a romokhoz érünk, lecsillapodnak a kedélyek, megisszuk a jól megérdemelt szíverősítőt, majd némi fotózás után elindulunk lefelé a hegyről.
Majdnem elmentünk mellette. Pár apró kis medvehagyma levél, idén az első, amit látunk. Nehezen ugyan, de megvédem őket, legalább arra a kis időre, amíg lefotózom, aztán a nagyobb leveleket gyorsan befaljuk.
Gyors sárdagasztás a Patacsi-mezőn, aztán újabb hegymászás, fel a Vörös-hegyre. Szerencsére ez ma az utolsó, pont elég is lesz.
Hoppá. Minden átmenet nélkül hóvirágok tűnnek fel az út két oldalán, de olyan sokan, ahogy eddig még nem láttam. Ameddig belátunk az erdőbe, ott sorakoznak végig. Leállunk fotózni, a szintidőnek már úgyis mindegy. Feltűnik, hogy a hóvirágok között itt is bújik a medvehagyma. Szakítok pár levelet, finom magában is. Azért csak óvatosan szedem, ügyelek, nehogy a hóvirág levelét is felmarkoljam vele. Amellett, hogy védett, még az íze is rémes.
Utolsó ellenőrzőpont, a Vörös-hegyen. Újabb csoki, aztán megindulunk lefelé, egy cseppet sem barátságos lejtőn. Ezen jöttünk mi fel éjszaka? Rossz belegondolni is. Bal oldalt egy kerítés, még egészen új, nemrég keríthették el. Találunk mellette egy lécet, pont sétabotnak valót, jó hegyes a vége. Megjegyzésemre furcsán néznek rám. Ekkor súlyt le a szörnyű felismerés, a csapatból én vagyok az egyetlen, aki ismeri a Micimackó szövegét, még ha csak nagy vonalakban is.
"Micimackó, maga is csodálkozva, végignézte a lécet, amit még mindig a kezei közt szorongatott.
- Találtam - mondta. - Nézd, mekkora sarka van. Gondoltam, még szükségünk lehet rá. Felszedtem.
- Micimackó - mondta Róbert Gida ünnepélyesen -, expedíciónk elérte célját. Megtaláltad az Északi-sarkot."
Inkább nem is mondok semmit, némán ballagok tovább.
A szintidőnek végleg lőttek. Sebaj. Az út utolsó szakaszán csalunk kicsit, az erdei fakerülgetés helyett a széles és kényelmes bicikliutat választjuk, amin beérünk a célba. A negyed óra késésünket nem követi semmi szörnyűséges megtorlás, megkapjuk a kitűzőt és az emléklapot, mellé főtt virslit, mustárral. Ha útközben spóroltak is az ellátmánnyal, ez a virsli sokkal jobb, mint amihez a túrák végén hozzászoktunk. Már csak két kilométer gyaloglás a buszmegállóig, és véget is ér a mai túránk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése