A dömörkapui rajthelyhez érve majdnem visszariadok a nagy tömegtől, de ha már felkeltem és feljöttem, nem hátrálok meg. Szerzek egy nevezési lapot, aztán beállok a sor végére. Amíg várakozok, végigmérem a körülöttem állókat. Van pár ismerős arc, egy kicsi, de lelkes csapat, akik azt taglalják, hogy gyorsan végigmennek a 10 kilométeres távon és akkor még lesz idejük a 20-as távra is benevezni utána, van két kutya, akik gyanakodva méregetik egymást és van pár alak, akikről el nem tudom képzelni, mit keresnek itt kint a természetben. Talán eltévedtek.
Végre sorra kerülök, leszurkolom a nevezési díjat. Nem írták el a neten, tényleg csak egy százas. Ilyen se volt még, de félek, ez azt jelenti, hogy útközben nem fognak nagyon ellátmánnyal tömni. Mindegy, nem falatozni jöttem, hanem túrázni.
Indulás. Első útszakasz rögtön egy jó kis emelkedő, fel a Misinára. Legalább az indulók sokasága eloszlik, nem egy csoportban vonulnak az emberek. Mire felérek, sikerül végre felébrednem és ráhangolódnom a túrára. Kis ügyeskedés itt, kis helyezkedés ott és máris szinte egyedül vagyok az úton.
A hegyet időközben ellepték a hóvirágok, kaszálni lehetne őket százszámra. Mivel sehol senki, lehasalok keresztbe az úton, fotózni. Elég furán néznének rám, ha látnák.
A Kis-tubesi kilátó üres, pedig arra számítottam, hogy tömve lesz. Kiszaladok kicsit, élvezni a napfényt és a kilátást, ennyi megjár.
A János-kilátónál van az első ellenőrzőpont. Csoki nincs, ahogy számítottam is, helyette viszont egy csomó ember nyüzsög a kilátó körül. Gyorsan pecsételtetek és indulok tovább a Lapison át a Sóshegyi-kilátó felé.
Itt csend és nyugalom fogad. Felmászok a kilátó csúcsára, körbejárok. A tájat nézve rádöbbenek, hogy milyen magas is valójában a Vörös-hegy. Megmásztam már három oldalról is, majd kiköptem a tüdőmet olykor, de csak innen látszik, hogy mekkora is valójában. Szerencsére, a mai túra még a közelébe se megy.
Elérek a Remete-rétre. Furcsa, sehol senki, csak a pontőr ücsörög magában a padon. Pecsét, haladok tovább.
Azért talán kaphatnánk valamit út közben. Jó, ennyi pénzért ne is várjak semmit, de ha a nevezési díj nem 100, hanem 300 forint, akkor is ugyanúgy eljönnek az emberek a túrára és bőven futja belőle 1-1 szelet csoki, keksz, vagy hasonló, plusz valamelyik ponton pár rekesz ásványvíz azoknak, akik megszomjaznak út közben.
Idő közben a hóvirágot felváltja a kankalin, meg egy apró kék virág, aminek nem tudom a nevét.
Lassan eljutok a 3. ponthoz, az éger-völgyi kisvendéglőhöz. Kiírás, zászló sehol, de mint kiderül, a csapos pecsétel. Ellátmány természetesen itt sincs, viszont szerezhetek magamnak. Akár. Meleg van, szomjas vagyok, megérdemlem ekkora út után...
Amilyen jól esett az első pár korty a hideg citromos sörből, olyan rossz ötletnek tűnik most, miközben a hegyet mászom. Legszívesebben ledőlnék egy fa tövébe pihenni egy jót. De nem, azt nem lehet, mennem kell tovább.
Kiérek az Orfű felé tartó műútra. A piros jelzés a túloldalán folytatódik. Na most kell úgy átjutni, hogy el ne csapjanak itt a kanyarban. Ha átérek, akkor már csak egy kis szalagkorlát mászás és folytathatom is az utamat. Nem is gondoltam, hogy ilyen ügyességi feladatokkal is tarkítják az távot.
Hirtelen zörgés az út mellett, két őz menekül a közeledtemre. Vadnyugati hősöket megszégyenítő sebességgel kapom elő a gépemet és sütöm el feléjük.
Ez a kis kaland végre felrázott, elmúlt a sör okozta álmosság és újult erővel folytatom az utamat vissza a Remete-rétre.
A korábbi ittjártam óta a rét megtelt emberekkel. Részben a túra résztvevői, akik az ellenőrző ponton pihennek, részben "sima" kirándulók, akiket a jó idő kicsalt a természetbe.
Hát igen, az idő talán kicsit túl jó is. Szinte már nem is tavasz, hanem nyár, ideje lesz elővennem majd a nyári felszerelésemet, leginkább a kalapomat, ami a napszúrás ellen véd.
Már nincs sok vissza, mindjárt ott is vagyok, ez itt már a Mandulás... Mi van itt? Valami katasztrófa történt és a város lakossága ide menekült? Gyerekek hisztije, felnőttek röhögése, telefoncsörgések, motorzúgás, egyszóval minden, aminek nem itt lenne a helye. Sietek tovább. Az állatkertnél ugyanez fogad, csak kicsit több emberrel és mellékesen egy kirakodóvásárral. Megfordul a fejemben, hogy vehetnék egy lufit, de nem, futás tovább, még a jószágokkal se állok le barátkozni a rácsokon keresztül, ahogy általában szoktam. Utolsó száz méterek, kisvasút, autók, emberek. Végre beérek. Kicsit beszélgetek, aztán jön a busz, és visz az otthon megnyugtató csendje és békéje felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése