Megérkezek Zobákpusztára, a rajthelyre. Sehol senki, csak két szervező. Mi történt? Ennyire korán jöttem volna? Vagy ilyen népszerűtlen a túra? Megkérdezem, indultak már jó páran előttem. Akkor csak pont így értem ide. Kitöltöm a jelentkezési lapot, nézem a térképet, forgatom, csak nem akar összeállni az út. Ennyire fáradt lennék? Pedig ezt a területet ismerem, bejártam párszor. Nézem, hasonlítom a gps térképével, továbbra se áll össze a kép. Mindegy, indulok, követem a jelzéseket és majdcsak kiérek valahol.
Amint kiérek a kapun és ráfordulok a k- s+ útra, egyből leesik, merre is kell menni. Úgy látszik, csak nagyon reggel van még.
Kikerics. Ilyenkor? Nem korai ez még? Csak pár szálat látok, de már bánom, hogy nem a nagyobbik fényképezőgépet hoztam magammal. Na, majd visszajövök vele, úgy két hét múlva, addigra kikericsből is több lesz.
Haladok a s+ jelzésen. Nem az igazi. Talán mert sok az emelkedő? Vagy a tegnapi túra után ez most nem volt jó ötlet? Majd meglátom, hogy bírom. Szerencsére út közben is eldönthetem, mekkora távot teljesítsek. Bár tegnap még halványan megfordult a fejemben a leghosszabb táv gondolata, de úgy érzem, bőven elég lesz a középtáv is, ha nem a rövid...
Kellett nekem a kényelmes utat követnem, sikerült letérnem a jelzésről. Most vághatok át a fák között, ha nem akarok kerülni. Összeakadok egy turistával, beszédbe elegyedünk, jól telik az idő, és az út is gyorsabban fogy.
Első ellenőrzőpont, Betyártanya. Sehol senki. Már kezdek csúnyán nézni, de kiderül, van még egy ház, kicsit távolabb, ott pecsételnek. Indulunk tovább. A kiírt út átvezetne a Hidasi-völgy irányába, mi inkább a műúton megyünk tovább, kényelmesebb, mint a sziklák között bukdácsolni.
Ennek a túrának a különlegessége, hogy nincs megadott út, legfeljebb ajánlott, a lényeg, hogy érintsünk adott számú kulcsosházat. Így hát mi is arra megyünk, amerre a legkönnyebbnek látszik, sikerül is kifogni egy keskeny, meredek lejtőt, a széles és kényelmes út helyett, viszont elég hamar leérünk a Vár-völgybe, majd rövid séta után megérkezünk a második házhoz.
Pecsételés és rövid beszélgetés után irány a s+ jelzésen, egy újabb olyan úton, amin még nem jártam. Nem is fogok egyhamar. Bár eddig kellemesen hűvös volt, dől rólam a víz, mire felérünk a tetőre. Nem lett volna jobb a völgyben menni és megkerülni ezt a dombot? Most már mindegy. Baktatok elszántan, közben arra gondolok, miért is kellett kijönnöm a vadonba. Elfogy az első palack vizem. Ahogy az út menti forrásokat néztem, nem igen fogom tudni feltölteni, de a második kitart Kisújbányáig, és ott a kút.
A harmadik a Vörösfenyő Kulcsosház - nevéhez méltóan egy hatalmas fenyő magasodik előtte. Jól esik kicsit leülni, és a kapott csoki is új erőt ad. Kezd komollyá válni bennem a gondolat, hogy meg tudnám csinálni a teljes, 6 házas kört. Miért is ne? Akkor elmondhatnám magamról, hogy sikerült egy olyan út, ami távolságban és emelkedésben egyaránt meghaladja az eddigieket. Na jó, majd még meglátom, milyen állapotban érek Kisújbányára, addig még vissza van pár kilométer. Meg egy kis kerülő is. Ha már itt járunk, akkor felmegyünk a Dobogóra, Tolna megye legmagasabb pontjára. Nem tiltakozok, hiszen eddig még nem jártam ott, bár alatta nem egy alkalommal elhaladtam már.
Felfelé menet egész szép a kilátás nyugatra, de a tetőre érve fák vesznek körül minden irányba. Csak egy mérőpont és egy kopjafa jelzi, hogy itt vagyunk. Aha hát itt is voltam már. Megyünk tovább a hegytetőn a Szószék felé, amikor meglátom a keleti oldalon a lejtőt. Az alján tiszta terület, és mintha egy egészen más világ várna ott, mint ahonnan jöttünk. Szívem szerint leszaladnék, körülnézni, de a hirtelen vágy csak addig tart, amíg a visszamászásra nem gondolok. Nem, jó nekem itt fent is.
Elérjük a Szószéket. Első pillantásra itt sem látszik semmi, de aztán megpillantom magam alatt a sziklaalakzatot, amiről a hely a nevét kapta. Hát, akár az is lehetne.
Megyünk vissza az útra. Már nincs messze Kisújbánya, csak előbb még át kell mászni a Cigány-hegyen, de innen, északi irányból nem olyan vészes. Felmegyünk a kilátóba, körülnézünk, elfogyasztom a szendvicsemet. Erősen fontolgatom, hogy megtegyem a kitérőt a 6. ház felé.
Kisújbánya, 4. ház. A kút nem működik. Na, ez rossz vicc, alig maradt már vizem. Szerencsére van itt egy bő forrás is, ahol feltöltöm a palackokat, és gyorsan lemosom az arcom. Ezek után vidáman vágok neki a kitérőnek, a hosszú táv teljesítéséhez.
Nem is olyan vészes, csak egy kis emelkedő a mezőn át, és utána szép, egyenes, lejtő következik egészen a Réka Kunyhóig. Ettől féltem én? Haha... Rövid pihenő, beszélgetés, majd tovább a kék négyzeten.
Hosszú unalmas emelkedő. Valahogy mintha nem akarna elfogyni az út. Megnézem a gps-t, már csak 800 méter a műútig. Ballagok. Két oldalt egyforma fák. Elkezdek magamban dúdolni egy régi indulót, hátha segít. 600 méter. Mintha egy álomban lennék, ahol nem haladok előre. Végtelen hosszúnak tűnik az idő, amíg végül kiérünk a fák közül a Zengő-kőnél. Innen már nincs sok Püspökszentlászlóig, csak egy rövid séta a műúton, aztán egy lejtő és ott is vagyunk a Bazsarózsa kulcsosházban.
Itt teával és zsíros kenyérrel fogadnak. Hű, ez jól esne, de ha most leülök kényelmesen enni, akkor nem fogok tudni felkelni egy darabig. Menjünk, már nincs sok vissza.
Köves út Püspökszentlászlón keresztül. Na ez igazán nem hiányzott így a végére. Sajog a talpam, mire elérjük a Hármas-hegy lábát. Egy rövid emelkedő, aztán már csak egy kis séta... Mindjárt ott vagyunk a célban. Pár lépés már csak. Ez is megvan, megcsináltam. Köszönet az útitársnak, nélküle biztos nem mentem volna végig mind a 6 házon. Várok egy buszt, aztán irány haza, ma sem lesz szükség altatóra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése