Kiérünk Bonyhád szélére, a katonai emlékműhöz. Sehol egy ember, béke és nyugalom. Veszem elő a fényképezőgépet, egy reccsenés, és esik le a hátizsákom, elszakadt az egyik pántja. Egyre komolyabban fontolgatom, hogy vissza kellene fordulni. Felmérem a károkat, egyik palack vizem felét megiszom, hogy ne a zsákot húzza, aztán indulunk tovább.
Alaposan megváltozott az útvonal a tavalyihoz képest. Remélem, most több árnyék lesz, és nem a mezőn keresztül kell kutyagolnunk a tűző napon. De legalább idén szalagoztak rendesen, egymást követik a piros-fehér csíkok az út mentén.
Csak mezőre értünk. Tűző nap, por, birkacsorda az út közepén. Kikerülni nem lehet őket, hát megyünk előre, abban reménykedve, hogy nem harapnak nagyot. Szerencsére, amint a közelükbe érünk, tisztul az út előttünk.
Végül beérünk a fák közé, itt egy fokkal jobb az idő, de nem tart sokáig, csak kiérünk újból a napra.
Ellenőrző pont, olyan helye, amit nem is jelöl a térkép. Beraktak volna be egy rejtett pontot, nagy titokban? Nem, ez a pont a rövid távhoz van, minket nem érint.
Elérjük az igazi első ellenőrzőpontot, Ladomány közepén. Pecsét, gyanús cukor, és extraként kaptunk kalciumos pezsgőtablettát, mert jók (?) voltunk. Megérdemeltük, na.
Haladunk tovább, el a dombon. A térkép szerint itt szép a panoráma, de ebből mi nem sokat látunk a kukoricás miatt. Ágaskodok egy kicsit, megállapítom, hogy valóban szép lenne, ha nem takarná semmi.
Újból erdő. Por, göröngyök, egyhangú táj. Egy rohangáló kutya, és a gazdái. Beérünk egy kis csapatot, akik folyamatosan beszélnek, nem tudni, mi hajtja őket. Meggyorsítjuk a tempót, leelőzzük őket, amíg hallótávolságon kívülre nem érünk.
Második pont. Gyors pecsételés, és megyünk is tovább. Egyre nagyobb a por, mintha direkt nekünk hozták volna ide. Kezd nagyon kényelmetlenné válni a zsák, cserélgetem a vállaimon, de úgy sem az igazi. Újból kiérünk a mezőre. Szemügyre veszem a tájat, a térkép alapján itt levághatnánk egy kerülőt, de amikor látom, hogy milyen dombon és völgyön kellene keresztülvágni, inkább leteszek róla, megyünk arra, amerre a többiek.
Kezd határozottan ismerőssé válni a táj. Mintha már... ó igen, tavaly ezen az úton jöttünk, csak pont szembe. Végre képben vagyok, eddig teljesen ismeretlen vidéken jártunk.
Beérünk Grábóc faluba. Ellenőrzőpont, pecsét. Megnézzük a helyi Szerb Ortodox kolostort. A pontőrök biztatnak, hogy már nincs sok vissza. Igen, ezt érezzük mi is, bár nem egészen úgy, ahogy ők gondolják. Végigmegyünk a falun, a talpunk alatt már kezd puhulni az aszfalt.
Emelkedős földút, tűző nap, egyre kevesebb lelkesedés. Ha ezen túl leszünk, nem lesz már számottevő emelkedő. Valahogy csak felérünk a tetejére, itt volt tavaly az első pont. Megyünk. Már nincs sok vissza. Hiába nézem a térképet, a táv nem akar fogyni. Újabb nagy emelkedő, erre emlékszem is tavalyról. Viszont ez már tényleg az utolsó, és innen valóban nincs már messze a cél.
Szőlőföldek. Hát, ez se csemege, de azért jól esett, csak most ragad tőle a kezünk. Az előttünk haladók letérnek az útról. Nézem a térképet, ezzel valóban lehetne spórolni a távon, így megyünk utánuk, át mindenen. Most már mindegy alapon átvágunk a mezőn. Már csak pár száz méter.
Keskeny erdei út. Biztos erre kell menni? Igen, hiszen fel van festve a jelzés, de a térkép szerint ez a Bartók Béla utca, itt, az erdőben. Mindegy, mi megyünk. Kiérünk az erdőből, feltűnik egy körbekerített lakókocsi, oldalán házszámmal. Ez tényleg egy utca.
Szovjet emlékmű. Elágazás. Spar. Butiksor. Visszaérünk a célba. Gratuláció, kitűző, emléklap, zsíros kenyér, aztán megyünk a pályaudvarra. Egy óra alvás a buszon és már otthon is vagyunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése