Mire megérkezek, mer elég szépen esik. Ennek ellenére elég sok parkoló autót látok a rajtnál, bár nagyobb részük már elindult, a korai 56 km-es távon, de azért vannak, akik velem együtt várják, hogy induljon az első csoport a 28 km-en. Várakozás közben készítek pár fotót, hogy otthon elhiggyék, nem csak én voltam egyedül. Az egyik szervező felteszi a kérdést, vannak-e köztünk bátrak, akik hajlandóak a Csepellel utazni, vagy megvárjuk a kisbuszt? Vannak.
Felzsúfolódunk a platóra, amennyien csak tudunk és kezdetét veszi az utazás. Nehéz szavakba önteni, milyen érzés egy ilyen utazás, szakadó esőben, a komlóiak döbbent tekinteteitől kísérve. Előbb abban reménykedtünk, hogy beindul a Csepel, később már abban, hogy meg is fog tudni állni. Ez a 20 perc mindannyiunk számára emlékezetes marad.
Végül csak megérkezünk az indulópontra, Mánfa szélére. Itt az első pecsét mellé forró teát kapunk, hogy el tudjunk indulni, a jobbaknak egy korty törkölyt is öntenek bele. Egyre jobban szakad az eső, elő se veszem a gps-t, átázna, mielőtt megtalálná a műholdakat. Indulok. Több kis csoportra szakadva haladunk, én valahol a menet közepén helyezkedek el. Kerülgetem a pocsolyákat, olykor átugrálom őket, aztán eljön a pillanat, amikor már nincs kerülő, át kell gázolni. Egész jól bírja az új bakancsom, örülök, hogy ezt vettem meg.
Kezd csitulni az eső, mire beérek Vágottpusztára, szinte teljesen el is áll. Második pecsét, némi keksz, majd újrarendezem az öltözékemet. Előhalászom a zsákból szeretett kalapomat és felhúzom a kapucni helyett. Sokkal megszokottabb és kényelmesebb, rögtön jobb lesz a hangulatom is tőle. Indulok tovább, és közben végre bekapcsolom a gps-t is. Széles, egyenes erdei út, öröm rajta a séta. Ahogy közeledek Lapis felé, egyre deresebbek a fák. Deresek? Nem. Nem dér, hanem jég borítja végig az ágakat és leveleket. Brrr...
Irány tovább. Az eső újra kezd szemerkélni, hideg van, köd, sár, a fákról potyog a jég. Kell ez nekem? Fél óra alatt a Szanatóriumnál lennék, ahonnan helyi járattal hazamehetnék a meleg lakásba. De nem, ezt nem szabad. Ha már egyszer eljöttem, végig is kell rajta menni.
Megyek.
Sár. Köd. Az erdő tele van gombával.A leg különfélébb színű, méretű és formájú gombák mindenütt, köztük pár olyan is, amit még soha nem láttam. Ha szép idő lenne, és nem sietnék... Na, más se hiányzik még nekem, mint hogy most nekiálljak gombászni, irány tovább.
3. ellenőrzőpont, Pecsét, alma, és hideg víz. Köszönöm, de elég lesz a pecsét is. Ahogy nézem a papírt, az útnak már több, mint a fele megvan. Juhé!
Elérek a Tripamer fához. Megmutatják, merre vezet az út, amiről tavaly letértünk, de mint kiderült, rajtunk kívül még sokan mások is. Szóval nem velünk volt a baj! Azért egy jelzés nem ártott volna ide, de sebaj, a Láthatatlanoknak se volt kiszalagozva az ösvényük.
Megérkezünk Árpád Tetőre. Forró tea, hideg baracklé és egy ennivalót kunyeráló fekete macska fogad minket. Megfordul a fejemben a gondolat, hogy a macska is melegítene az esőkabát alatt, de hamar elvetem az ötletet. Inkább beállok a sorba forró teáért.
Tovább, tovább. Kényelmes erdei út, aztán műút. Aztán még több műút. Kezdek álmosodni, a tea melege is rég elszállt már. Elérem a tisztást, ahol tavaly elleptek minket a katicák. Innen már azért nincs olyan messze az út vég.
Utolsó pont, pecsét lóg a fáról. Szétesett már a sok pecsételéstől, de azért sikerül a maradványaival rányomnom az utolsó betűt a lapomra.
Kis emelkedő és már a tónál is vagyok. Ó, innen már közel van, csak meg kell még mászni a Köves-Tetőt előtte, de az már nem sok, egy óra múlva már a célban kanalazom a meleg ételt.
Beérünk. Ázott, sáros, fáradt mindenki. Kitűző, emléklap, forró leves, zsíros kenyér, forralt bor. Hát ezt is megcsináltam!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése