Mecseki Láthatatlanok nyomában 28 - 2011 október

Hosszú ideje vártam már ezt a túrát. Részben, mert ez egy "erőpróba" a júniusi, nem annyira szép emlékű Mecsek 999 után, részben a túraleírásban olvasható "utazás korabeli katonai járművekkel" mondat miatt. 

Megérkezünk Zobákpusztára a rajthelyre. Elég sokan vannak, a jóidő kicsalta az embereket a városból. Viszont fiatalok alig akadnak. Talán az "emléktúra" és a "történelem" kifejezés riasztotta el őket? Nem tudom, de ezen nem állok neki filozofálni. Kitöltjük az nevezési lapokat, megkapjuk az útleírást. Ilyent se kaptam még. A térkép laminálva, hogy el ne ázzon, ráadásul színes és jól kivehető. Utána teával és forralt borral kínálnak, hogy bemelegedjünk, majd három másik túrázóval együtt beültetnek egy régi GAZ terepjáróba, hogy elvigyenek minket a bevetés túra indulópontjára. A húsz perces utazás igazán élvezetes, a vártakkal ellentétben nyoma sincs a halálfélelemnek a mecseki utak nagyobb kanyarjaiban. Megérkezünk Mánfára, a rajthoz, itt újra kapunk forró teát és útnak indítanak. Elgondolkodtató, hogy mennyire kitesznek magukért a szervezők. A kényelmes - bár igen sáros - út rövidesen átcsap egy meredek emelkedőbe, amit hála a reggeli frissességnek, még aránylag jól veszünk. Az első ellenőrző pont Vágotpuszta, ahol a pecsételés mellett megismerhetjük a környék történetét. Egyre jobban tetszik a ez a túra.

Hosszú, széles erdei út Lapisig. Kicsit emelkedik, kicsit lejt, kétoldalt farakásokkal díszítve. Pont kényelmes. Jön szembe egy Volkswagen, szőke nő vezeti. Alig 10 perc múlva jön is vissza. Talán eltévedt? Megesik.

Lapison sehol az ellenőrzőpont. Talán az is láthatatlan? Ja nem, ez csak egy kontroll pont, itt egy fáról lógó pecséttel magunknak kell bejelölni az igazolólapot, ami ezen a túrán menetlevél néven szerepel. Viszont pecsét sincs sehol. Lefotózzuk a lapisi emlékművet, hogy szükség esetén tudjuk igazolni ittjártunkat, aztán irány tovább.

Kicsit letört ez az esemény, de továbbra is vidáman menetelünk, egészen addig a pontig, ahol a műútról le kell térni az erdőbe. Széles erdei út, lejtős, sáros, és mintha direkt a mi tiszteletünkre lenne felszántva. Nem hosszú ez az útszakasz, de mindenesetre emlékezetes. Elérjük Melegmány szélét, innen már csak egy kis emelkedő a műútig és a vadászházig, ahol a következő ellenőrzőpont van. 

Úgy látszik, eddig tartott a jóból, itt már nem kapunk régi történeteket, csak egy almát. Viszont az őr elmondja, hogy az első 5-6 ember tudta csak lepecsételni a lapját Lapisnál, utána eltűnt a pecsét. Na szép. Irány tovább.

Valamiért eddig azt hittem, hogy le kell menni a Rábay fához, majd visszamászni az útig, ez, mint kiderült, szerencsére tévedés, megmenekültünk egy jó kis emelkedőtől.

Könnyű, kényelmes út, egészen a Tripamer fáig. Találkozunk pár szép, egyikünk által sem ismert gombával, majd kép alapján beazonosítom, kíváncsi vagyok rá. A Tripamer fánál sikerül kicsit rossz irányba haladnunk, de velünk együtt bolyong egy másik turista is, ő is elvétette az irányt. Hamar megleljük a helyes utat, és már ott is vagyunk Árpád tetőn, ahol az utolsó ellenőrzőpont vár minket.

Történetek helyett almalével kínálnak. Kicsit fura az íze, amikor új dobozt bont az őr, abba is belekóstolok, de az is pont ilyen. 

Megyünk tovább. Most érzem úgy magam, hogy "na mentünk egy jót, de ennyi elég volt itt az ideje eldőlni az árnyékban" Borúsan gondolok az előttünk álló több, mint 10 kilométer útra. 

Erdészeti út. 2 kilométer gyaloglás a letérésig. Számolom a lépteimet, kétszáznál megunom. Mező. Már-már giccsbe átcsapó őszi tájkép, és katicák százával. Ezek most rajzanak? Söprögetjük magunkról, majd végre bemenekülünk vissza az erdőbe.

Megtaláljuk a második kontroll pontot, itt megvan a pecsét, talán, mert távol esik mindentől. A pecsét egy feltűnő sárga papírról lóg le, hogy véletlenül se menjünk el mellette. Ilyent nem láttunk Lapison. Talán a papírt is ellopták? Vagy csak olyan helyen volt, ahol nem vettük észre?

Kiérünk egy erdei tóhoz. Kicsi, úgy 30 méterátmérőjű, két horgásszal a partján. A vizet elnézve, nem ennék abból a halból, amit innen fognak ki. Újabb emelkedő, kiérünk a műútra. Kicsit letérve az útvonalról átverekedjük magunkat egy tüskés bozóton és egy "belépni tilos" táblán, hogy megcsodálhassuk a kövestetői külfejtést. Nem valami szép látvány, bár mégis az. Már csak a Kövestetőn kell átmászni, és majdnem be is érünk a célba. Jön szembe egy túrázó, rákérdezek. Nem, nincs messze, nem is meredek. Nagyszerű. Majdnem visszamegyek utána, kérdőre vonni, mikor meglátjuk a sziklákat. Már nincs sok vissza. Már nincs sok vissza.

Zobákpuszta határa, egy utolsó kihívás. Az út, amit turistaútnak hiszünk, egy magánterületre ér be, ahol kér kutya fogad. Irány vissza. Útbaigazítjuk a szembejövőket, hogy nem erre kell menni. Morognak. Mi is.

Beérünk a célba. Meleg fogadtatás, még melegebb tea és gulyás leves. De jó sűrű, van benne minden, ami kell, kitettek magukért a szakácsok. 

Ezen is túl vagyunk. Még gyorsan megállapodunk, hogy eddig ezen a túrán volt a legjobb szervezés, messze megelőzve a többit, aztán hazafelé vesszük az irányt.